Mit szólna hozzá, ha sohasem öregedne? Nem kellene ügyelnie a ráncokra a szeme sarkában, vagy a szája körül, amikor mosolyog? A haja nem ritkulna, nem őszülne, látása nem romlana – egyszóval teste nem változna? Nem lenne rossz, ugye? Na most képzelje el az egészet fordítva… Nemhogy öregedne, hanem teste egyre fiatalabb és fiatalabb lesz, ráncai kisimulnak, teste egyre ruganyosabbá válik. Egyszóval: kora „visszafelé” változik, tehát öregkorból visszafiatalodik. Nos, erről szól David Fincher legújabb igencsak megrázó filmje…

David Fincher mindig is híres volt formabontó filmjeiről, amelyekben még a krimi mainstream műfaján belül is olyat tudott alkotni, amelyek egyszerre megrázóak, felkavaróak és meghökkentőek voltak: a Hetediket mind a mai napig az egyik legmeghatározóbb sorozatgyilkos témájú film noirként emlegetjük. Fincher ugyanakkor a totális meghökkentés, az elképesztő történetek elmesélésében is remekel – mindezt úgy, hogy azért képes ebben a kategóriában is a mainstream határmezsgyéjén belül maradni: a Játsz/ma és a Harcosok Klubja példáit hozhatnánk fel, illetve ide tartozik a hamarosan mozikba kerülő Benjamin Button különös élete is.

Benjamin különös torzszülött gyermekként születik: bár csecsemő, teste mégis egy élete végén járó öreg emberé, akinek már nincs sok hátra. Anyja belehal a szülésbe, apja pedig meg akar szabadulni tőle és egy idősek otthonának kapuja előtt hagyja a pólyát, némi pénzzel egyetemben. Benjamint befogadják az otthonban és eleinte tolókocsiban kell élnie, öregemberként, pedig szellemi szintje egy kisgyerekének felel meg. Azonban ahogy növekszik, teste szép lassan fiatalodik vissza, így környezete számára is hamarosan kiderül, hogy hősünk „fordítva él”.

Miközben Benjamin egyre ifjabbá válik, a környezetében lévő barátai, ismerősei és egyetlen igaz szerelme az élet normális menetének megfelelően egyre öregebbek lesznek. Így Benjamin tulajdonképpen sohasem képes teljesen beilleszkedni más emberek közé, hiszen sohasem saját korának megfelelő a teste és intellektusa sem. „Mind pólyában kezdjük és pólyában végezzük” – ez a film jelmondata és Benjaminra ez hátborzongatóan igazzá válik.

Fincher filmjének koncepciója tehát zseniális, és kellően ügyesen is keveri történetszálakat, még akkor is, ha kicsit Forrest Gump-hangulata a sztorinak. (Ami nem véletlen, hiszen Eric Roth írta mindkét film sztoriját). Brad Pitt tökéletesen alakítja a különböző élethelyzetekhez alkalmazkodni képtelen „öregifjú” figuráját, aki mindig csak „ott van”, „létezik” az élethelyzetekben, de igazából tevőlegesen nem vesz részt bennük. Mint egy túlvilági lény, aki sem szerelmeihez, sem saját apjához, sem másokhoz sem tud igazán közeledni, pedig erre vágyik a leginkább.

Ebben a tekintetben tehát a Fincher/Pitt páros tökéletes munkát végeztek… Külön meg kell még említeni Cate Blanchett alakítását, aki szintén kiváló a fiatalkorában hormonokkal telített, tehetséges balett díva, később pedig egy baleset után egyre idősödő nő szerepében, akinek személyes tragédiája, hogy hiába próbálja viszontszeretni Benjamint, igazából sohasem képes „passzolni” hozzá.

Ez lenne tehát Fincher legjobb filmje? Sajnos vannak olyan pontok, ahol a Mester szerintem kicsit elbukott, illetve engedett a hollywoodi giccs túlságosan csábító szavának…

Egyrészt azok a jelenkori részek, amelyeknél a haldokló és öreg Cate Blanchett meséli a sztorit lányának a kórházi ágyon eleinte viszonylag érdekesek, aztán újra és újra visszakapcsolva kezdenek fárasztóvá válni, a film vége felé pedig egyszerűen irritálóak és borzasztóan giccsesek.

Olyanok ezek a jelenetek, mintha egy B kategóriás Angol beteg-et néztem volna. Míg az Angol beteg-ben a „mesélős”, jelenkori jelenetek önmagukban is megállták a helyüket, hiszen konkrét események, feszültségek is kötődtek hozzájuk, addig Finchernél a szinte hullaszerűvé maszkírozott Cate Blanchett nem sokkal tesz többet annál, minthogy elmeséli a sztorit a Julia Ormond által alakított lányának.

Ha ezeket a részeket Fincher kihagyta volna, vagy a forgatókönyvírót felkéri, hogy másképpen alakítsa a sztorit, szerintem a film sokkal hatásosabb és sokkolóbb lehetett volna. Ez a film megérdemelte volna, hogy a felesleges zsebkendő törölgetés, és giccsek kimaradjanak belőle. Ettől függetlenül is a Benjamin Button nagyon jó film, igazi „muszájmegnézős”, de azért nem mérhető legjobb mestermunkájához, a Harcosok Klubja-hoz.

-BadSector-