A Compulsion Games mert újítani a játékmenettel, de üres, élettelen környezetbe öntötte a gyönyörűen kivitelezett, illetve ugyanennyire hangulatos történetet. Egy mondatban ennyi számomra a Contrast, amelybe komolyabban belelendültem két és fél óra után, csak addigra vége lett a játéknak…

A sztori egy picit bonyolultnak tűnik első ízlelésre, ám később átjön az egész lényege. Egy hálószobában nyitunk, mégpedig Didi Malenkaya kis szobájában, akinek képzeletbeli barátnője, Dawn többre képes, mint amit a film noir-szado-mazo kombinációban feszítő ruhája sejtet. Ők ketten – vagyis többnyire inkább csak Dawn, mivel Didi kérésére mi csinálunk meg majdnem mindent – igyekeznek egy családi katasztrófát megakadályozni. Kat és Johnny (Didi szülei) között áll a bál, utóbbi pedig az életét kockáztatja az anyagi gondjai miatt. Johnny, hogy ki tudjon jönni a csávából, egy cirkuszt állít fel, meghívva Vincenzo-t, a fő attrakcióját a builnak. (Ja, eddigre már a három Act közül a második elején járunk, megjegyzem mellékesen…)

Vincenzo (akitől lenyúljuk az új műsorszámának felvételét) végül besegít nekünk, ám addig is lesz dolgunk, hogy helyre tegyük a tönkre menő fényektől kezdve a családi állapotig mindent. A csavar az egészben, hogy Vin Didi biológiai apja, ám ő mégsem kíván a családba állni, inkább meggyőzi Kat-et, hogy a szerencsétlen Johnny-t válassza…

Árnyékharcos

Szóval a történetet nem nevezhetnénk nagy wasistdasnak, de ha csak ez lenne a játék egyetlen gyengesége, egy rossz szavunk nem lenne. A játékmenet viszont kifejezetten élvezetes. Na most, Dawn képessége abban rejlik, hogy képes a megvilágított helyeken átváltani árnyékba (a befejezésből – spoiler! – akár a negyedik dimenziónak is hívhatnám), és onnan visszajönni egy másik helyen, akár egy dobozzal a kezében. Erre szükségünk is lesz, hiszen e nélkül nem tudnánk sokáig jutni. Könnyen megszokható a mechanikája, így erre panasz nem lehet. Naná, puzzle játékkal állunk szemben, amely platformer típusjegyekkel nyakon öntve vár minket a sajnálatos módon mindössze három Act során.

Egy példa, hogy szemléltessem: lesz a cirkuszban egy kalóz hajós rész, először le kell engednünk a kaput az árnyékvilágba átcipelt dobozzal, hogy Didi bejuthasson. Innen három helyre kell pakolnunk dobozokat úgy, hogy a kapu nyitva maradjon – a kapu mellől áthozzuk az elsőt, árnyékként lehozzuk a másodikat, a harmadikat meg simán áthozzuk két méterre a célponttól. Vannak azért elgondolkodtató feladatok is rendesen, főleg Vincenzo műhelyébe lesz trükkös bejutnunk, ám a világítótornyos finálé is el tud gondolkodtatni!

Hangulatos

A zenék egyszerűen fantasztikusak! Jó kis női vokállal megáldott smooth jazz ritmusok adják a talpalávalót a Ghost Note nevű helyszínen, a cirkuszban az oda való dallamok duruzsolnak a háttérben, és így tovább. Nincsen egyikre sem panasz. A szinkronszínészek is helyükön vannak, de az igaz, hogy ha elakadnánk néhol, amikor Didi közvetlenül a közelünkben van, akkor nagyon is gyakran – kb. tizenöt másodpercenként – kezd ismételni egy rövid mondatot. Motiváljon mindenkit ez a továbbjutás érdekében!

Problémás

De mit ér a jó játékmenet, ha gyorsan véget ér? Mint már korábban említettem, mindössze három Act várja a játékost. Oké, ott vannak a Luminaire-ek, amelyekből kötelező gyűjtenünk pályánként általában ötöt (az utolsón elég kettőt), hogy erőt adjunk a gépeknek. Rendben, vannak gyűjtögethető tárgyak is, de ez ebben az esetben sem inspiráló hatású az újrajátszásra, mivel nincsen nehézségi szint, sőt, Game Over sem. Ha esetleg lepottyannánk a mélységbe (ez érdekes, mintha a Dishonored köszönne vissza?), akkor egy kis szomorú akkord, aztán bumm, ott is vagyunk újra. Ezzel legalább kedvez a játék. Viszont ne nagyon komplikáljuk túl a feladatokat! Néha meglepően egyszerű a megoldás, amely továbbra is kihívással bír.

Rövid a játék nagyon. Másodjára akár kb. két óra alatt sikerült végigérnem, és ha skippeltem volna a jeleneteket, akkor talán a felére is lecsaphattam volna. Ez kevés, kérem szépen. Hiába jelent meg a next-gen PS4-re is, az a konzol (is) többre hivatott.

És még nem is beszéltem a glitchekről. Volt arra példa az Act 2 hajós részén, hogy konkrétan beleakadtam a falba! Nem tudtam kidashelni onnan! Dawn szimplán ott ragadt félig a falban, félig a levegőben. Restart… ja, hogy checkpoint az egész attrakció elején van csak? Remek… és olyan is volt, hogy végig a dashelős animáció futott, miközben én egyszerűen futottam csak egy lépcsőn felfelé. Ontottam is magamból a fehér csontvázat, mintha muszáj lett volna…

Az animációk sem valami jók – az interakcióra szinte mindig ugyanazt a kinyújtom a karom mozdulatot lépte Dawn. A jeleneteknél meg gyakori volt az, hogy pár másodperces afférok ugranak képernyőnkre, néha már zavaróan félbeszakítva a játékmenetet.

A cseresznye a gondtorta csúcsára a konzolport szimplisztikusan kivitelezett esete. Billentyűzetkiosztást csak az állíthat, aki keni-vágja a málhás szamár Unreal Engine 3 ini filejainak tartalmát. Grafikát mondjuk enged állítani, csak nekem buherálnom kellett, mivel alapból 1600×1200 felbontáson indult volna, azt meg a monitorom nem tudott…

Egyszer finom, kétszer nem

Szóval a Contrast elsőre üt, de akkor sem valami nagyot. Elfogadható szintet nyújt, csak sajnálatosan lehúzza az üres, élettelen és egyszerű város, a rövidség, illetve az újrajátszhatóság hiánya. De mégis: egyszer érdemes végigjátszani. Ennyit bőven megérdemel a Compulsion Games játéka. Steam-en most 15 euró a gyűjtői kiadás ára. Bőven megéri. Árnyékokká leszünk.