A Sony Entertainment marokkonzoljára, PS Vitára tavaly megjelent és döbbenetes sikert aratott akció-szerepjáték egy sötét, groteszk világba kalauzol el minket, ahol a varázslók lelkeket áldoznak, hogy egy kíméletlen – saját testük deformálódását is okozó – fejlődésen menjenek keresztül.

A Marvelous AQL és a Sony Japan Studio játékában a varázslók nem haboznak, amikor lélekáldozásról van szó. Az igazán sötét szívű mágusok pedig nemcsak a legyőzött kisebb-nagyobb szörnyeket, főellenségeket, vagy emberi rabszolgákat áldozzák fel, hanem még adandó alkalommal, saját halásosan megsérült varázslótársaik lelkét is magukba szippantják egy borzalmas rituálé során.

A legyőzött lényeknek, vagy szörnyekké fajzott mágusoknak aztán tudásuk, varázslataik is a győztes mágus birtokába kerülnek, sőt, az is előfordul, hogy még az emlékeik is. Az újabb és újabb lélekáldozást végrehajtó mágusok elméje aztán szép lassan elborul, emlékeik keverednek áldozataikéval is, méghozzá oly módon, hogy azt hiszik, ők maguk élték meg áldozataik lelkéből felszippantott élményeket.

Nevem: Senki

Újabb csavar a játék sztorijában, hogy a főszereplő valójában nem is egy igazi varázsló, akinek sötét karrierjét egyengethetjük, hanem egy egyszerű rabszolga, aki egy borzalmas csontketrecben várja, hogy Avalon legerősebb mágusa, Magusar az ő lelkét is feláldozza. Hősünk nem sokkal kivégzése és az áldozati rituálé előtt talál egy különös könyvet, a Libromot, amely gülü szemekkel néz rá, és gusztustalan szájával, gunyoros stílusban, ékesszólóan arra bíztatja hősünket, hogy olvassa el oldalait.

A könyvet kinyitva a fiatal rabszolga egy ismeretlen hatalmas varázsló naplóját és életútját ismerheti meg, sőt, teljesen át is éli azt, méghozzá oly módon, hogy ő maga harcol a mágus testében. Egy kicsit olyan az egész, mint az Assassin’s Creed Animus gépe, csak itt nem a főszereplő őseinek emlékét éli át hősünk, hanem az ismeretlen mágusét. Ahogy megéli a varázsló harcait, úgy erősödik ő maga is, és így esélyt kap arra, hogy szembeszálljon Magusarral, mielőtt őt is feláldoznák.

Élet, vagy halál? Te döntöd el!

A harcmezők egyikére kerülve a küldetéseket kell végrehajtanunk: vagy kisebb-nagyobb szörnyeket és főszörnyeket kell elpusztítanunk, lélekkristályokat kell összeszednünk, vagy egy töredezett emlékképet kell teljessé tennünk emlékkristályok összeszedésével. A játék lényege persze a harc, amelyet a szörnyek ellen kell megvívnunk.

Eszközeink tárházában pusztán varázslataink vannak, tehát tényleges, fizikai fegyver ebben a játékban nincs, csak akkor, ha megidézzük, de a használat során az is „elillan” egy idő után. Egyedi varázslat még, hogy saját életerőnket felhasználva sorozhatjuk az ellenséget.

Ez ostobaságnak tűnhet, azonban később, egyre jobban megerősödve olyan gyorsan tudunk gyógyulni varázslatokkal, vagy a lelkek megmentésével, hogy ennek a varázslatnak is lesz értelme.

Egyedi varázslat még, hogy saját testrészünket áldozzuk fel egy brutális erejű idézés keretében, amely jó esetben elég nagy csapás a legyengült főszörny elpusztításához is. Ennek viszont maradandó következménye lesz: testünk legyengül, védelmünk csökken és csak „könyvcseppel” hozható vissza eredeti állapotába.

A játék legérdekesebb része pedig, hogy dönthetünk az elpusztított szörnyek és fődémonból mágussá visszavedlett emberek lelkét megmentjük (így tulajdonképpen életüket is megmentve), vagy inkább egy véres rituálé során feláldozzuk.

Döntéseink sorsunk alakulását, társaink sorsát, szimpátiáját, illetve a kétféle varázserő fejlesztését is befolyásolják, a vörös színű ugyanis a támadó varázslatok erejét, a kék pedig a védelmünket (mekkora sebzést kapunk a találatok során) és a gyógyítás erejét befolyásolja. A varázserőt birtokló jobb kezünk ez által válik „istenivé” (kb. „jóságossá”), semlegessé, vagy „sötétté” („gonosszá”).

Igazából szerintem a semleges kéznek van értelme, mert szorult helyzetben azért nagy szükség van arra a védelemre és gyógyító erőre (a játék ugyanis egyáltalán nem könnyű), viszont a varázserőt sem szabad persze elhanyagolni.

Maga a játékmenet dinamikus, pörgős, állandóan rohanunk, idézünk, támadunk, védekezünk, és sokszor kell félregurulnunk egy felén tartó bődületes mágikus csapás elől is.

Egyedül nem megy?

A mellénk szegődött mágustársak hozzánk hasonlóan végzik a dolgukat, és amikor halálosan megsérülnek, eldönthetjük róluk is, hogy megmentjük, vagy feláldozzuk őket. Ha megmentjük őket, akkor talpra állnak és harcolnak tovább, ha viszont feláldozzuk őket, akkor az áldozati rituálé során brutális erejű, borzalmas mágikus támadást hajtanak végre, amely gyakran elég arra is, hogy kivégezze főellenségünket is. A halott társak viszont értelemszerűen nem jelennek meg a következő küldetés során, és ha továbbra a társaságukra vágyunk, akkor csak a „könyvcseppek” segítségével hozhatjuk vissza őket az élők sorába. (A „könyvcseppekről” majd később.)

Ha társaink túlélik a harcot, akkor is előfordul, hogy faképnél hagynak, ha nem tetszett nekik, hogy kivégeztük az ismét emberi formát öltött főszörnyet, feláldozva, és behabzsolva annak lelkét. A női varázslókkal vigyázni kell, nagyon, különösen ők ilyen hisztisek! Az „eltűnt” varázslókat is csak könyvcseppekkel hozhatjuk vissza.

Ennek a könyvnek még a szeme sem áll jól!

A könyv tulajdonképpen maga a játék, tehát nemcsak ezen keresztül ismerjük meg a varázsló életét, küldetéseit, harcait átélve, hanem itt tudjuk saját hősünket is fejleszteni. Szerepjátékokról lévén szó, megválaszthatjuk nemét, átalakíthatjuk fizimiskáját, felvett gúnyáját – utóbbiakat folyamatosan újabbakat is kapunk, így a játék során egyre egzotikusabb öltözékeket aggathatunk hősünkre.

A megidézhető varázslatokat is folyamatosan kapjuk a játék során és akkor felturbózhatjuk is őket (ha egynél több van egyfajtából, akkor összeadhatjuk ezeket) vagy két varázslatot vegyítve egy újabb, erősebb változatot hozhatunk létre. A varázslatainkból harc közben adott mennyiséget használhatunk el és, ha „kimerülnek”, akkor kénytelenek leszünk feltölteni a „könyvcseppekkel”.

Karakterünk fejlesztésének másik egyedi módja jobb kezének különleges tetoválásokkal való erősítése. A felvihető hat tetoválás plusz varázserőt, vagy védelmet ad, méghozzá varázslatokra lebontva és bármikor lecserélhetjük őket.

„Könyvcseppek”

Amikor sírunk, akkor könnycseppeket hullajtunk, a Librom nevű élő könyvünk is sír, csak ő „könyvcseppeket” potyogtat, haha! A már többször említett könyvcseppeket („lacrim”) akkor tudjuk felszedni, amikor kilépünk a könyvből, és kezünkkel végigsimítjuk a PS Vita képernyőjén a Librom kidülledt szeme alatti részt.

A könyvcsepp tulajdonképpen fizetőeszköz, amelyet a már említett malőrök „kijavítására” (varázslat kimerülése, halott varázslótárs felélesztése, vagy elkóborlottak visszahívása, saját testünk gyógyítása) használhatunk.

Japán eredetiség

A játék grafikája elképesztően eredeti: le sem tagadhatná, hogy japán kezek alkották! A szörnyek kidolgozása hihetetlenül elborult és kreatív elméről tanúskodnak, a rendkívül változatos helyszínek (sivatag kősziklákkal, lerombolt szobrokkal, elburjánzott erdők, elátkozott sötét városok, stb. stb.) szintúgy. Még ha a textúrák élessége annyira nem is kiemelkedő, mint amit egy PS Vitás címtől elvárnánk, de ezt tényleg csak egy kritikus és gyakorlott szem veszi észre, az elképesztő darkos, sötét fantasy világ megjelenítése ezért bőségesen kárpótol!

-BadSector-