„Egy rendszer mind felett!” Ez is lehetne a mottója a Ubisoft régóta várt open world játékának, a Watch Dogs-nak, ahol egy olyan Chicagóban járunk, melyben egyetlen számítógépes rendszer irányítja szinte az egész várost. A játék főszereplője Aiden Pearce, egy profi hacker, aki elkeseredett és mindenre elszánt polgárőrként vadászik azokra, akik unokahúgát megölték, miközben védi húgát és fiát igyekszik megóvni. Pearce magát Chicago városát használja fegyverként, melynek különböző rendszereibe tör be és manipulálja azokat. Ez mind izgalmasnak hangzik, azonban az igazi kérdés az, vajon a Watch Dogs képes-e annak a hihetetlen mértékű hype-nak megfelelni, amellyel a játékos közönséget bombázta a Ubisoft?

Nem könnyű manapság igazán ütős open world játékot készíteni. Miközben az már alapnak számít, hogy a készítők egy olyan várost alkossanak, amely tényleg él és lélegzik körülötted, kell még egy érdekes, izgalmas történet, egy laza főszereplő, lélegzetelállító grafika, azonban mindez még mindig kevés, ha valamilyen extra különlegesség nem kelti fel a játékos világ figyelmét. A legutóbb megjelent open world-címek egész jól vették ezt az akadályt: a Grand Theft Auto V-ben például a három telitalálat főszereplő között kapcsolgathattunk, az Assassin’s Creed IV-ben a karib-tengeri kalózkodás vitte el a hátán a játékot, az inFamous: Second Son pedig a szuperképességekkel és azok kidolgozásával kápráztatott el minket. Ami pedig a Watch Dogs-ban izgalmas és egyedi, az a hacker rész, szóval leginkább arra voltam kíváncsi, eléggé érdekes és jól kidolgozott-e ahhoz, hogy az egész játékot elvigye a hátán? A válasz: bizonyos szempontból igen, más szempontból nem…

iHack

Steve Jobs mindig is igyekezett a felhasználókat termékeinél a rendkívül egyszerű interface-szel meghódítani, úgyhogy a Watch Dogs tökéletesen szemléltetné vízióját. Igen, ezt azt jelenti, hogy mindent egyetlen gombbal tudsz meghekkelni: a járókelők okostelefonjait, az ajtókat, a kapukat, az elektromos hálózatokat, utcalámpákat, egyszóval szinte bármit. A rendszer egy kicsit emlékeztet az első Assassin’s Creed egy gombos hack’n’slash szisztémájára, ami egyszerre jó és rossz is, hiszen klassz dolog gyorsan feltörni egymás után minden rendszert és a hekkelés istenének érezni magad, ugyanakkor ez meglehetősen leegyszerűsíti a játékmenetet.

Igaz, a játéknak megvannak a saját kihívásai: például megtalálni a biztonsági kamerát, amellyel könnyen hozzáférhetsz a további feltörendő rendszerekbe, egyáltalán nem könnyű feladat. A hacker minijátékok – hála az égnek (illetve a Ubisoftnak) – végre nem olyan idegesítőek, mint az Assassin’s Creed IV Frogger-klónjai és hasonló ökörségei, sőt, ezúttal kifejezetten szórakoztatóak. Mivel ugye maga a játék itt számítógépes rendszerekbe való betörésről szól, elég pancserség lett volna, ha itt is fárasztó, vagy bosszantó a hacker minijáték, szerencsére erről szó sincs.

Ettől függetlenül azért vannak olyan pillanatok, amikor a hacker játékelem kicsit fárasztóvá válik. Amikor például üldöznek minket, az eleinte nagyon májer közútilámpa-kapcsolgatás trükk, amellyel elvileg lerázhatjuk üldözőinket, egy idő után elveszíti varázsát – különösen amiatt, mert ez a taktika egyébként sem működik túl megbízhatóan.

Need for speed

Ezzel el is érkeztünk a Watch Dogs egyik problémásabb játékeleméhez: az autóvezetéshez. A Rockstar Grand Theft Auto játékaiban mindig is érdekes kérdés volt, hogy a realisztikusabb, vagy inkább az árkádosabb vezetési modell az igazi: a GTA IV-ben az előbbit, a GTA V-ben pedig az utóbbit alkalmazták, és mindkettőnél maximálisan hibátlan volt az élmény. A Watch Dogs-nál az igazi probléma, hogy a vezetés sem nem igazán realisztikus, mint a GTA IV-ben, sem nem annyira árkádos, mint a GTA V-nél, az pedig biztos, hogy közel sem hibátlan.

A járművek fizikája a legnagyobb jóindulattal is közepesnek mondható. Míg a gyors sportkocsik egy részét tényleg nagy élmény vezetni, a többinél viszont a kocsik csúszkálnak, és nincs igazán súlyuk sem, olyan, mint papírmodellekben ülnénk. A nehézjárművek vezetése pedig igazi szenvedés. Egyszer csak a poént kedvéért beültem egy rövid időre egy kamionba, de akkora kín volt vezetni, hogy gyorsan kiszálltam és otthagytam az út közepén. Értem én, hogy ez a játék általában véve a hekkelésről, illetve arról szól, hogy minél gyorsabban meglépjünk a tett színhelyéről, vagy esetleg más hekkereket kell üldözni; de azért egy kicsit ökörködni – mindenféle egzotikus járműt vezetve Chicagóban – nem lett volna rossz, erre viszont én a Watch Dogs-t alkalmatlannak éreztem.

Al Capone szülővárosa

Másrészről viszont maga Chicago elsőrangúan néz ki. Az utcákon rengeteg a járókelő, beszélgetnek telefonon, vagy egymással mindennapi teendőiket intézve. Majdnem mindenki máshogyan néz ki és rengeteg párbeszédet hallhatunk, amelyekből egyik sem ismétlődött kétszer, pedig jó sok van belőlük. A város emellett hatalmas, változatos, élethű utcákkal, épületekkel, üzletekkel, kávéházakkal teli. Nem jártam még Chicagóban, de egyszer szívesen meglátogatnám a Watch Dogs-nak köszönhetően.

A játék grafikája emellett igazán ütős, még akkor is, ha a felbontás csak 900p és a framerate is csak 30 FPS. Az, mondjuk érdekes kérdés, hogy akkor miért volt annyira elájulva Colin Graham, a Ubisoft grafikus részlegének programozója, hogy „a PlayStation 4-nek köszönhetően a fejlesztők majdnem végtelen memóriabüdzsével rendelkeznek, melynek köszönhetően rendkívül részletes és magával ragadó világokat tudnak ábrázolni. ”  Ha ez tényleg igaz lenne és nem csak marketing bullshit, akkor mégis mi az ördögnek nem sikerült az eredetileg 1080p-re és 60 FPS-re tervezett kivitelezést megvalósítani (ahogy az egy rövid ideig a Sony honlapján szerepelt is), és miért kellett 900p-re és 30 FPS-re váltani?

Ettől függetlenül azért a Watch Dogs-nak szép a grafikája PS4-en, remek nappali és éjszakai fényeffektusokkal, vízeffektusokkal, részletes épületekkel és gondosan kidolgozott járművekkel, amelyek a környezetüket is tükrözik. Mondjuk azért azt is tegyük hozzá gyorsan, hogy az inFamous: Second Son elképesztően kidolgozott Seattle-jétől messze járunk, a Sucker Punch által megálmodott különféle fényeffektusokról már nem is beszélve, de a Watch Dogs azért – akárki akármit is mond – PS4-en kétségtelenül némileg ütősebben néz ki, mint a Grand Theft Auto V PS3-on. Hogy ezt mennyire tekintsük olyan óriási előrelépésnek, ezt a Kedves Olvasóra bízom…

Meg kell még említeni a karaktereket is, amelyek kidolgozása általában egész ütős, de azért találunk bőven olyanokat is (például Jackson Pearce, Aiden unokaöccse), akik kissé olyan „előző generációsak”.

A 24 keverve William Gibsonnal?

Sztori szempontjából a Watch Dogs érdekes, de olyan kimagaslóan izgalmasnak nem nevezném. Borzasztó elcsépelt és semmitmondó kezdés után egyre érdekesebb lesz, ahogy haladnak előre az események. Az első fejezet nagyjából arról szól, hogy hősünk a.) bosszút akar állni az unokanővére halála miatt, b.) meg akarja védeni a húgát és az unokaöccsét, és ezt jó sokszor elismétli, ha netán kimenne a fejünkből. Szerencsére a második fejezettől változatosabbá válik a sztori, ahogy egyre érdekesebb karakterek lépnek színre, és egyre fordulatosabb események próbálják színesíteni a sztorit.

Azt azért egy percig se gondolja senki, hogy egy Grand Theft Autó-hoz felér a történet, a karakterek a GTA-k közelébe sem érnek, a Rockstar játékok párbeszédeiről és extrém helyzeteiről már nem is beszélve.

Maga Aiden Pierce szimpatikus, bár egy kicsit szürke, unalmas főszereplő karakter. A sztori alakultával azért ő is összetettebb lesz, de sajnos a korábbi karizmatikus Ubisoft-főszereplőkhöz, mint Edward Kenway, Ezzio Auditore, vagy Sam Fisher, nem ér fel. Noam Jenkins sem volt a legjobb választás szinkronhangnak, a párbeszédek során rendben van, de amikor meséli a sztorit, a monoton, unalmas, álmos hangja nem feltétlen a hatalmas motivációról árulkodik.

Hívd a zsarukat!

A „motiváció” ugyanakkor igencsak jellemző kulcsszó a rendőröknél, vagy a rosszfiúknál. A mesterséges intelligencia rendkívül agresszív a játékban: ha üldözik Aident, mindent megtesznek, hogy elkapják. Ez sajnos azt is jelenti, hogy ezt kicsit agyhalottan teszik: kevésbé mulatságos, amikor a rendőrautók elgázolják a szerencsétlen járókelőket, csak azért, hogy egy menekülő hackert rács mögé dugjanak. Igen, arról a rendőrségről beszélünk, akinek elvileg az a feladata, hogy az emberi életet mindenáron megóvja.

Szóval az autós üldözéseknél a rendőrök AI-ja nagyjából olyan, mint a Driverekben, vagy a régebbi GTA játékokban: eszméletlen agresszív, kemény, „tapadós”- és nem túl realisztikus. Hogy ezt a hatást még inkább átéljük, kilőni az autóból azt persze nem tudunk, még szerencse, hogy legalább parkolás közben el tudunk benne rejtőzni.

Ugyanakkor az AI igencsak hiteles és meggyőző, amikor gyalog őrködik valahol. Az őrök mindig kinyomozzák az incidenseket, és igen gyorsan idegesek lesznek, amikor meglátják hősünket. Ha már egyszer felfedeztek és igyekszel elrejtőzni, akkor ők megpróbálnak bekeríteni, vagy erősítést hívnak. Mondjuk a saját életük megóvása nem túlzottan jellemző rájuk, de most komolyan, mutassatok manapság egy olyan játékot, ahol az AI tényleg vigyáz a saját életére?

A Watch Dogs emellett nagyon alapszíntű bujkálós rendszert használ, ami, mondjuk, jól funkciónál, amikor rejtőzködsz, de harc közben elég fatengelyes. A golyók elől nem nagyon tudsz elrejtőzni, illetve olyan trükköket sem használhatsz, amellyel az ellenséget fedezékből kirángathatod, mint például a GTA IV, vagy az Uncharted játékok.

Jó kutya?

A Watch Dogs összességében egy kicsit a körülötte felhajtott hype áldozata lehet. Mindképpen pozitívumként kell említeni a hacker részeket, a viszonylag érdekes sztorit és a kellemes grafikát. Másrészről viszont a Rockstar Games-címek mellett labdába sem rúg, hiába is próbálták erről a hatásvadász trailerek tömegei meggyőzni az egyszeri játékost. Egyértelmű, hogy érdemes vele játszani, de előtte gyorsan felejtsd el a hihetetlen mennyiségű kamu marketingricsajt. Tudom, azt nem lesz egyszerű.

Kiadó: Ubisoft
Fejlesztő: Ubisoft Montreal
Stílus: Open world, külső nézetes, vezetés, akció-kaland
Megjelenés: Május 27