TESZT – John Carmack, az eredeti Wolfenstein játékok alkotója egyszer azt mondta, hogy egy játéknak pont annyira van szüksége sztorira, mint egy pornófilmnek. Nos, oly sok rész után, amely ezt a koncepciót követte, íme, egy olyan Wolfenstein, amely homlokegyenest ellentmond Carmackénak, hiszen nemcsak hogy fontos benne a jól kidolgozott történet, de tele van látványos, filmszerű átvezető jelenetekkel is. Maga a főszereplő, “B.J.” Blazkowicz, aki eddig csak egy G.I. Joe-szerű gyilkológépként irányíthattunk az előző játékokban, itt szimpatikus hőssé vált, mélyenszántó gondolatokkal és mély érzelmekkel. Üdvözlünk a The New Order alternatív hatvanas éveiben, ahol B.J. megsebesül, szenved, felépül, szeretkezik egy szép nővel és minden Max Payne stílusú mély baritonnal kommentál. Ja igen, és egyébként nácikat is öl, ahogy szokta.

Az FPS játékok őse egyértelműen az id Software Wolfenstein 3D-je. John Carmack és John Romero náci-gyilkos őrülete, amely egy mai szemmel nézve borzasztó egyszerű ál-3Ds világot mutatott be, melyben a rajzfilmfigurára hasonlító szőke “B.J.” Blazkowicz volt a főszereplő, akinek csak macho grimaszokra futotta, többre nem nagyon. Egy elképesztően egyszerű, addiktív játék volt.

Miután több rész is megjelent, amely sohasem volt képes felülmúlni a Wolfenstein sikerét, nemrég megjelent a The New Order, amely kettős célt tűzött ki maga elé: egyszerre próbálja a nosztalgikus rajongókat is meghódítani, ugyanakkor új generációs babérokra is tör. Igencsak nagy kihívás, vajon összejött a fejlesztőknek?

Tarantino igennel szavazna

Három évvel az előző játék, a 2009-ben megjelent Wolfenstein eseményei után járunk, ahol a nácik erősen fejlett technológiát dolgoztak ki, amelynek köszönhetően a szövetségeseket majdnem teljesen legyűrték. 1946 júliusában William B.J. Blazkowicz egy masszív szövetséges offenzívában vesz részt, amelynek célpontja egy a középkorban épült katonai erőd és egy titkos katonai laboratórium, melyet B.J. örökös ellenfele, Wolhelm Strasse, vagy más néven a „Deathshead” irányít. A kommandósokat elfogják és egy emberi kísérleteket végző laboratóriumba hurcolják, ahol a Deathshead arra kényszeríti Blaskowicz-t, hogy válasszon Fergus, vagy Wyatt között: melyik gyilkolja meg a kattant náci különös kegyetlenséggel. A választásnak a történet alakulására is befolyása van.

A túlélők sorsa egyébként is az lenne, hogy elevenen elégetik őket egy krematóriumban, azonban hőseink megszöknek a fogságból. Szökés közben B.J. fejsérülést szenved és miután a közelben lévő Lengyelországban megtalálják, egy pszichiátriai osztályra kerül. Itt tengeti életét éveken keresztül vegetatív állapotban, míg jótevőit meg nem támadják a német katonák, B.J. pedig egy alternatív 1906-ban „életre kelve” száll szembe ismét a németekkel, az oldalán Anya-val, egy csinos lengyel ápolólánnyal.

Az, hogy a sztori ennyire jelentős, tényleg meglepetés egy Wolfenstein játékban, hiszen eddig akkor sem volt túl kidolgozott, amikor a fejlesztők legalább a minimális fáradságot vették ahhoz, hogy egyáltalán valamit összedobjanak. B.J. figurája eddig olyan egyszerű volt, mint egy fapapucs – még az „ezerarcú” Steven Seagal, vagy Jean-Claude Van Damme is gond nélkül eljátszhatták volna szerepét egy Wolfenstein filmben.

Ezúttal azonban más a helyzet. A tényleg jól kidolgozott történetben egy olyan „becstelen briganty-t”  irányíthatunk, akinek igazi emberi érzései vannak és bár a nácik öldöklése nem érez lelkiismeret furdalást, saját bajtársai halála mély traumát okoz neki. Ettől persze idáig még nem lenne különleges a történet, azonban van egy fajta groteszk „grand guignol” stílusa a játéknak, például akkor, amikor a már említett módon választania kell hősünknek valamelyik társa halála közül, vagy amikor sztoikusan, rezzenéstelen arccal törli le a fejére fröccsent véres agycsimbókok maradványait, amelyek egyik társa közvetlenül mellette szétlőtt fejéről kerültek rá. Bár a sztori persze egyértelműen B mozi stílusú, de Tarantino stílusában, amely a „Becstelen brigantyk” című filmjét idézi. Egyszóval király.

Ölj meg mindenkit!

Annak ellenére, hogy a sztori lényegesen kidolgozottabb, mégiscsak egy klasszikus FPS-ről beszélhetünk. Találkozunk azért látványos, filmszerű akciójelenetekkel is, mint például a játék elején, ahol egy B-17-es bombázó fedélzetének géppuska fészkében ülve kell lelőni a támadó ellenséges vadászgépeket. Máskor pedig egyetlen tőrrel a kezünkben lopakodva kell az ellenséget csendben elintézni. Azonban ezeket a ritka eseteket leszámítva a játék 80%-a kőkemény FPS. Még szerencse, hogy alap FPS játékmenet teljesen rendben van, egyedül a két kézben tartott fegyverhasználat kicsit suta, illetve vannak olyan ellenfelek, akik ellen legfeljebb azt a taktikát használhatjuk, hogy rejtőzködünk, és időnként előbújva szép lassan szedjük le a HP csíkjukat.

Az ellenség AI-ja nem különlegesen fejlett, de végül is hozza az elvárható szintet. A szokásos agresszív TPS/FPS AI, ahol a rosszfiúk nem törődnek a saját életükkel, rohamoznak és támadjak hősünket ezerrel. Ez persze nem jelenti azt, hogy a játék könnyű lenne, épp ellenkezőleg, nehéz túlélni az eseményeket, legalábbis a „Hurt me plenty” nehézségi szinten és feljebb.

A lőszer például elég könnyen elfogyhat és azt is, illetve a páncélokat és az egészségügyi csomagokat is állandóan gyűjtögetni kell. Egy idő után fárasztó és unalmas tevékenység és az izgalmas, pörgős akció ritmusából egy kicsit visszavesz. Egy idő után ez a „gyűjtögető életmód” nem túl izgalmas rutinná válik.

„Külön gomb a tárgyhasználathoz?! Mi a viharnak???” (John Carmack)

Ez egy másik híres Carmack beszólás volt, amellyel Carmack egy félénk id Software alkalmazottat torkolt le, aki azt merte javasolni, hogy külön gombot használjanak a tárgyhasználathoz és az ajtók kinyitásához a Doom 3-ban. Nos az még akkor volt, amikor Carmack az id-nek dolgozott, azonban azóta már elhagyta a céget és végre „cincognak az egerek”. Ez ennél a játéknál azt jelenti, hogy ismét messze járunk az ősrégi „legyen csak egyszerű a játékmenet, ha mozog valami, azt lődd le, ennyi”-féle koncepciótól.

Ebben a Wolfensteinben a környezetünket rengeteg féle módon kell használnunk, hogy haladjunk a játékban. A játék elején például egy tüzet kell eloltani egy repülőn, amelyhez először egy tűzoltó-készüléket kell találnunk, a játék későbbi részeiben pedig más specifikus tárgyakat kell találnunk.

Carmack védelmében el kell ismernem, hogy ez a hirtelen interakciós túltengés nem működik mindig ideális módon. Időnként egyszerűen nem világos, hogy milyen tárgyakat kellene használni, máskor pedig ez az egész tárgyhasználósdi unalmas és nem sok tekintetben dobja fel a játékmenetet.

Van egy különleges „hegesztő” szerszámunk is, amellyel rácsokat kell kivágni, hogy tovább tudjunk jutni, vagy lakatokat, zárakat vágjunk le – elsőre ez érdekesnek tűnik, de sokadszorra már inkább fárasztó és unalmas.

Most már valahol értem Carmackot, hogy miért tartotta feleslegesnek ezeket az interakciókat egy FPS-ben…

Pár évvel ezelőtt igazi „őrület” volt…

A Wolfenstein a Rage-hez az id által kifejlesztett Tech 5 motort használja, amelyet hosszú éveken keresztül fejlesztettek. Amikor a Rage 2011-ben végre megjelent, sok PC-s játékos számára kicsit csalódás volt, hiszen le kellett „butítani” régi konzolokra.

A Tech 5 ráncait azóta sikeresen felvarrták és bár a Wolfenstein egyértelműen nem a legszebb PS4 játék 2014-ben, de azért még mindig rendkívül kellemes a grafikája. A karakterek modelljei szépen ki vannak dolgozva és a magas felbontású textúrák és rendkívül részletes környezeti elemek teszik szebbé a játékot. A Tech 5 legzavaróbb grafikus hibáját, hogy a magas felbontású textúrák csak késleltetve jöttek elő, szerencsére sikerült kijavítani, csak egyetlen egyszer találkoztam vele.

A játék vizuális világa, amely egyfajta retro/techno, némi steam punk beütéssel rendkívül impozáns. Az összes technológia, amely a játékban található: fegyverek, régi autók, kávéautomaták, mind teljesen hitelesnek tűnnek, pedig nagy részük sosem készült el.

A groteszk náci szörnyek, gépek és robotok tényleg riasztóak és hátborzongatóak. A fejlesztők nagyon eltalálták, hogyan kell kinéznie egy nyomasztó, náci témájú first person shooternek, amelyik egy alternatív jövőben játszódik.

A legjobb Wolfenstein az eredeti óta

Bár ez a Wolfenstein sem találja fel az FPS spanyolviaszt, a klisék ellenére is jól kidolgozott sztori, a baljós némileg a steam punkra hajazó alternatív világ, a jól kidolgozott játékmenet és kellemes grafika révén ez a legjobb Wolfenstein az első rész óta. Igazi stílusos, náci-gyilkos FPS, a műfaj rajongóinak kihagyhatatlan.

-BadSector-

Kiadó: Bethesda Softworks
Fejlesztő: MachineGames
Stílus 3D, Action, First-Person, Shooter,
Megjelenés: 2014 May 20