TESZT – 35 év telt azóta, hogy Ridley Scott híres sci-fi horrorja a mozikba került, és azóta sem sikerült egyetlen valamirevaló játékadaptációt készíteni belőle. Persze tengernyi olyan játékot kaptunk, amelyeknek hasonló története volt, illetve az Alien ihlette meg őket, és ezek között sok kiváló darab is készült, de egy igazán jó Alien cím még hibádzik. Mivel a legutóbb játék: az Aliens: Colonial Marines egyszerűen borzalmas volt, ezért kíváncsian vártuk, hogy a Creative Assembly vajon mire képes?

Mielőtt belemerülnék az Alien Isolation kivesézésébe, gyorsan le kell szögeznem, hogy olyan Alien rajongó vagyok, aki szerint még mindig messze az első rész volt a legjobb, a későbbiek pedig nem tudtak hozzá felérni – még a Prometheus sem, amelyet Ridley Scott rendezett. A teszt miatt újranéztem az Alient, és ez az élményt ismét meggyőzött arról, hogy nem csak minden idők egyik legjobb filmjéről beszélünk, hanem igazi műalkotásról. Annak módja, ahogy a történet lassan, fokozatosan adagolja a feszültséget, illetve a H.R. Giger által megalkotott szörny mind a mai napig ugyanazt a torokszorító élményt adják vissza, mint amit kamaszkoromban a moziban először átéltem.

Bármelyik Alien játéknak, amelyik ugyanezt a hatást akarja visszaadni, a minimum, hogy ezeket az elemeket jól kell alkalmazniuk. Mivel az eredményt már láttátok, gondolom, kíváncsiak vagytok, hogy ezúttal mi történhetett, hiszen ez a játék tűnt a legígéretesebbnek és az eredeti filmhez a leginkább hűnek.

Édes lányom, Amanda

Az Alien: Isolationben Ellen Ripley lányát: Amandát alakíthatjuk, aki az anyja sorsát kutatja a Sevastopol fedélzetén, amelyiken elszabadult a pokol. A túlélők bandákba verődve öldöklik egymást, mert… mert… nos, túl sok magyarázatot nem kapunk erre. A játék első szakaszában embereket kell ölni (és itt nem valami korrupt gennyláda Wayland Yutani cégemberekre, vagy korrupt katonákra tessék gondolni) azért, mert a játék (és valami agresszív idióta, akivel először találkozunk) azt mondja, hogy ezt kell tennünk. Logikátlan baromság. Nem egy Fallout-féle komplexebb társadalomban járunk, hanem egy olyan űrállomáson, ahol elszabadult a pokol és egy magányos lény, illetve a Wayland Yutani androidjai irtják az embereket, akkor végül is mi értelme van, hogy a civilek egymást ölik, bandákba szerveződve?

Nem túl erősek a játék karakterei sem és igen messze járunk a film szereplőinek fantasztikus alakításától. Amanda az átvezetőkben szimpatikus hölgy, de ez minden, amit pozitívumként fel tudok hozni a sztorival, illetve a szereplőkkel kapcsolatban.

A másik, ami rögtön feltűnt, hogy a sztori az elején mennyire hajaz az első Dead Space-re, ahol az az űrállomáshoz közeledés közben rossz landolás (itt érkezés) miatt a főszereplő elszakad két másik társától. Egyikük megsérül, és miközben rádión tartjuk velük a kapcsolatot, meg kell találni őket. Itt valami igencsak hasonlót kapunk, azzal a különbséggel, hogy a sztori kevésbé kidolgozott, mint az egyébiránt sokkal kevésbé „kifinomult” Dead Space-ben.

Fuss, menekülj, bújj el!

Ami viszont alapvető különbség a Dead Space és az Alien: Isolation között (azt a tény leszámítva, hogy az előző külső nézetben játszhatjuk) az az, hogy ebben a játékban elég ritkán fogunk bármilyen fegyvert elsütni (különösen a játék elején), hiszen szemtől-szembe esélytelenek vagyunk az idegennel szemben – a legtöbbször csak menekülni és bujkálni tudunk.

Ezzel meg is érkeztünk a játék egyik igen erős logikai bukfencéhez: az idegennek ugyanis a látása pocsék, a szaglása viszont kitűnő, szóval elvileg az égvilágon semmit sem segítene, hogy például szekrénybe bújjunk előle, itt viszont lazán átverhetjük ezzel a módszerrel – feltéve, ha visszatartjuk a lélegzetünket. Igen, tényleg paráztam, hogy amikor a szekrény rácsain keresztül megláttam az idegent, de valahogy komikusnak is találtam az egész helyzetet.

Fantomas visszatér!

Persze a játék elég egysíkú lenne, hogyha ebből a macska-egér bújócskából állna az egész, szóval a már említett agresszív és paranoiás emberekkel, illetve a cég érdekeit képviselő androidokkal is fel kell vennünk a harcot. Újabb akaratlan utalás az hatvanas évekre: a szerencsétlen androidok nagyjából úgy néznek ki, mint Fantomas az ősrégi Jean Marais filmsorozatból.

Ebben a szakaszban már van nálunk egy pisztoly, azzal négy-öt lövéssel elintézhetjük őket (ilyenkor a földre zuhanva fehér folyadékot eresztenek, mint Ash a Nyolcadik utasban), de ha csapatosan nekünk esnek, akkor legfeljebb egy Molotov koktélt vághatunk hozzájuk, különben esélyünk nincs a túlélésre: a robotok először udvariasan szólnak, hogy ők csak jót akarnak, aztán szétverik a fejünket, vagy megfojtanak.

Ami tényleg horror – csak nem pozitív értelemben

Mindezekből következik, hogy a játék során tényleg lopakodnunk kell ezerrel. Szegény Amanda Ripley, talán idős korára lumbágót is kaphatott, annyit kell görnyedt háttal, csak csendben, csak halkan osonnia, hogy lehetőleg ne vegyen észre se a lény, se az androidok, se a rosszemberek. Ha már felfedeztek, akkor jön az usgyi és bujkálás – azt várva, hogy az üldözők menjenek már tovább.

Ilyenkor van időnk morfondírozni (a dohányosok még rá is gyújthatnak egy cigire): oké, én teljes mértékben megértem a készítők koncepcióját, hogy ez ilyen bujkálós-cidrizős játék, amely hű akart maradni az eredeti filmhez, és biztos vagyok benne, hogy ezt sokan élvezik is (a játék sok helyen jó kritikákat kapott) én viszont sajnos ezt borzasztóan unom. Ugyanezt a lopakodós, rejtőzködős elemet sokkal jobban kidolgozták a Thief, vagy a Splinter Cell részekben (főleg az utóbbiban) az pedig, hogy ki mennyire félős, az eléggé egyedi, én már régi motoros vagyok horror játékok terén és speciel a Dead Space részek ezen a téren is nagyobb hatással voltak rám – még akkor is, ha azokban a játékokban vissza is tudtam lőni.

Itt tenném hozzá azt is, hogy én még a rendkívül hangulatos horror játékokban is szeretem, ha ki tudom nyírni az idegeneket, ha pedig erre nincs lehetőség, akkor úgy kell felépíteni a pályákat, illetve a kihívásokat, hogy ne váljék egysíkúvá, önismétlővé az állandó menekülés és bujkálás.

Ilyen volt például az Alien Isolationre rendkívül hasonlító, tavaly megjelent Outlast, amelyben ugyanezt kellett csinálni, viszont az a játék 4-5 óra volt 14 óra helyett, így kimaradtak az üresjáratok, a rendszeres visszamászkálás a régi helyszínekre, meg a kismillió kódkeresgélős, ajtók zárjait feltörő – egy idő után unalmas – műveletek, melyekkel az Isolationt annyira telepakolták, hogy a végére már herótom volt tőlük. Ezek a játékelemek (főleg amikor a megadott útvonalakon grasszáló androidokat kellett kerülgetni) leginkább azt az érzést keltették, mintha egy lebutított Thieffel, vagy Deus Ex-szel kellett volna kavarnom. Azt is töredelmesen be kell vallanom, hogy az Outlastban én sokkal jobban féltem a deformált arcú idegbetegektől a gyakran koromsötét ideggyógyintézetben, mint itt az alientől, meg a sok villogó szemű Fantomas-tól.

Alien hangulat felsőfokon

Amit viszont tényleg eltaláltak a készítők, azok a filmet idéző hangulati és vizuális elemek. Amikor megérkezel a Sevastopol űrállomásra, pontosan olyannak fogod látni, mintha maga Ridley Scott alkotta meg volna. Az első Alien film vizuális világa nagyszerűen átjön az Isolationből: a nyolcvanas évek retro sci-fi világa, sötét folyosókkal, villódzó fényekkel, DOS-ra hasonlító operációs rendszereket használó ósdi számítógépekkel tökéletesen visszaadják a Nyolcadik utas: a Halál hangulatát. Egyszerűen félelmetes, hogy a készítők mennyire ügyeltek a részletekre. Ezúttal nem a Nostromón jártam, de totálisan az volt érzésem, mintha mégis a jól ismert űrhajó fedélzetén lennék.

Mindezt még olyan elemekkel is fokozták, mint a játék elején a 20^th Century Fox intrója, amelyre egy agyonjátszott VHS videokazetta effektjét pakolták. (Azt az effektet töltések közben is láthatjuk.)

Igaz, a készítők időnként átestek a ló túlsó oldalára. Szalagos magnókat – amelyeken a hátrahagyott üzeneteket hallgathatjuk le – inkább nagyszüleink használhattak az ötvenes és hatvanas években, szóval az annyira nem passzolt a 1979-ben leforgatott Alienhez, melynek története egyébként 2122-ben játszódik.

Éljen az alien?

Imádom a legelső Alien filmet, sőt, nekem még mindig a legelső az igazi és nagyon vártam egy olyan játékot, amelyik tökéletesen visszaadja az első rész hangulatát. Szerintem viszont ezt nem így kellett volna megvalósítani. A játék története is eléggé semmitmondó, a karakterek kidolgozása – mind grafikailag, mint a tulajdonságaik szempontjából – elnagyolt, unalmas. Ide olyan motion capture technológia kellett volna, mint amit a The Last of Us kapott, ahol profi színészek mozdulatait, mimikáját digitalizálták be.

Az Alien film nem csak attól volt zseniális, ahogy feszültséget adagolták, vagy, hogy majd becsináltam kamasz koromban, annyira félelmetes volt a szörny, hanem mind a hét színész kiváló alakítást nyújtott, ami innen teljes mértékben hiányzik. (A DLC-ket a teszt előtt még nem kaptam meg.)

Summa summarum: bár megvolt az esély rá, hogy végre igazán ütős játék készüljön a filmből, sajnos az Alien Isolation mégsem több egy újabb elpuskázott lehetőségénél.

-BadSector-

Kiadó: SEGA
Fejlesztő: Creative Assembly
Stílus: akció, kaland, lopakodás, first person, horror
Publication: 2014 Október 7