FILMKRITIKA – Christian Grey nem vesz szívecske bonbont és virágot Valentin napra. Ő a szado-mazo, kemény szexet preferálja helyette. Persze megteheti, hiszen hősünk egy jóképű, gazdag, szexuálisan domináns, ugyanakkor rendkívül céltudatos modern Marquis de Sade, akinek feltett szándéka, hogy a belé fülig szerelmes Anastasia Steele-t a szexuális rabszolgájává teszi, skippelve a fárasztó és unalmas romantikát. Nekünk, nézőknek viszont sokkal érdekesebb, hogy E. L. James meglehetősen igénytelen, nőknek írt erotikus-romantikus-szado-mazo regényéből lehet-e egyáltalán színvonalas filmet készíteni? Nagy volt a kihívás…
A nagyközönségben bemutatott, AAA kategóriájú erotikus-romantikus mozifilmek száma (amelyek egyáltalán említésre méltóak) meglepően alacsony. A legemlékezetesebb alkotásként még mindig a Kilenc és fél hét maradt meg emlékezetünkben – a még fiatal Kim Basingerrel és a még jóképű (még nem mutánsá operált) Mickey Rourke-al a főszerepekben.
A másik idevágó alkotás a Vörös cipellők, egy Playboy által gyártott tévésorozat, amelyben egy szerelmi csalódáson keresztül ment unatkozó milliomos: David Dutchovny olvassa nők leveleit, amelyekben a hölgyek saját erotikus kalandjaikat mesélik el. Hogy miért említettem ezt a két alkotást? Nos, a Szürke ötven árnyalata valahogy a kettő között jár – egy kis kötözős szexszel és irgalmatlanul sok párbeszéddel megspékelve a sztorit.
BDSM és romantika?
A műfajban nem feltétlen jártas néző fejében szinte biztosan ott motoszkált, hogy a romantika és a szado-mazo erotika mégis mit keres egymás mellett? E.L. James és rajongói már tudták a választ, én viszont most tudtam meg a filmből. Az igazság ugyanis az, hogy a mesterségesen generált tömeghisztéria ellenére a Szürke ötven árnyalata annyira softcore, hogy a még nemrég említett Kilenc és fél hét is izgalmasabb volt nála – ez a tartalom és megvalósítás tekintetében egyaránt igaz. A szexjelenetek – kikötözés, fenekelés, ide, vagy oda – nem tűnnek valami nagy számnak, néha kicsit unalmasak is.
Ugyanakkor azt el kell ismerni, hogy a történet nem teljesen érdektelen. Persze a szokásos sztorival van dolgunk: a fiatal, naiv leányka, aki fülig beleszeret a csábító kékszakállú hercegbe (vagy annak megfelelőjébe), aki megpróbálja a „kastélyába” hurcolni. A forgatókönyv rájuk vonatkozó része – mely állítólag valamennyire jobb, mint az eredeti regény – aránylag hihető és összességében jól szerkesztett – még ha a vége felé kissé egysíkúvá is válik.
A „control freak”
Ami szerintem érdekesebb aspektusa a filmnek az nem is a banálisan bemutatott BDSM erotika, hanem Christian személyiségének irányítási kényszeres aspektusa, amelyet az egyébként tehetséges Jamie Dornan színész egész hitelesen mutatott be. Azok a jelenetek, ahogy szinte kényszeresen igyekszik irányítani Anastasiát a mindennapok során – akár egyedül vannak, akár társaságban – sokkal érdekesebb, mint a sok-sok szerelmi nyavalygás és a nyolcvanas évek alacsony költségvetésű Playboy filmjeit idéző szoft BDSM pornó.
Eszembe jutott például az annak idején agyonajnározott Amerikai pszicho című film: nos, kevéssé valószínű, hogy véres baltával a kezében szaladgáló sorozatgyilkus ficsúrokkal hozza össze az ember lányát a sors, viszont az irányítási kényszer („control freak”) tulajdonság jellemző probléma, amely kapcsolatokat tehet tönkre, ez pedig egyébként a szexualitástól független is lehet. Kár, hogy összességében azért nem domborította ki kellőképpen a film a történet ezen aspektusát, hanem belefulladt a könnyfakasztónak, vagy erotikusnak szánt giccses jelenetek tömkelegébe.
Jamie Dornan egyébként nem véletlenül lett kiválasztva a szerepre: a The Fall című brit tévésorozatban egy hideg sorozatgyilkost alakít, amelyre találunk is egy utalást Dakota Johnson szájából. („Maga aztán tényleg igazi sorozatgyilkos!” – mondja neki a lány viccelődve, amikor Christian a film elején a boltban vásárol.)
Dakota Johnson is aránylag meggyőző, mint a fiatal, naiv tanulólány, aki beleszeret a perverz milliárdos CEO-ba. Annak ellenére, hogy az alapsztori tényleg nemhogy semmitmondó, de ráadásul húzták is, mint a rétestésztát, a két fiatal kapcsolatát ábrázoló részek meglepően realisztikusak, illetve Dornan és Johnson egyaránt megdolgoztak a pénzükért – méghozzá nemcsak az ágyjeleneteknél.
What a wonderful world
Még szerencse, hogy a két főszereplő, illetve a „control freak” jelenetek ábrázolása tényleg aránylag hiteles, mert minden más, ami a kapcsolatukon kívül esik, elképesztően semmitmondó, hétköznapi és unalmas. Megtudhatjuk például több jeleneten keresztül azt is, hogy hőseink szülei vagy házasak, vagy kapcsolatban élnek, ez viszont semmit sem ad hozzá a narratívához. Anastasia barátnője és Christian bátyja (akik persze szintén dugnak) pusztán nyolcadik alabárdosként szerepelnek a sztoriban és kapcsolatuk annyira erőltetett és giccses, hogy hozzájuk képest a Barátok közt legújabb része is egy Ingmar Bergman filmnek felel meg.
Egyszóval a külvilág számukra (és a nézőnek bemutatva) oly egyszerű, mint a százas szög, ami talán nem is lenne akkor tragédia, hanem ezektől a részektől jóindulatúan megkímélt volna minket a rendező.
Christian a zongoránál, fehérebb az orgonánál
A film a végére persze menthetetlenül giccsbe fullad: Christian egyre többet zongorázik bánatosan, fennakadt szemekkel, miközben Anastasia egyre többet nyaggatja a „de hát miért nem eresztesz magadhoz közelebb? 🙁 ” sablonszöveggel. A rendező vizualitásában is igyekezett az összes giccset belepréselni a filmbe, amit csak lehetett: magánrepülő, luxusszálloda még luxusabb kis magánrezidencia, pezsgő, Armani öltöny etcetera etcetera. Snoblesse oblige, nem igaz?
-BadSector-
A szürke ötven árnyalata
Színészi játék - 6.4
Sztori - 4.4
Érzékiség - 6.8
Vizualitás - 7.2
Hangulat - 3.8
5.7
KÖZEPES
A film a végére persze menthetetlenül giccsbe fullad: Christian egyre többet zongorázik bánatosan, fennakadt szemekkel, miközben Anastasia egyre többet nyaggatja a „de hát miért nem eresztesz magadhoz közelebb? 🙁 ” sablonszöveggel. A rendező vizualitásában is igyekezett az összes giccset belepréselni a filmbe, amit csak lehetett: magánrepülő, luxusszálloda még luxusabb kis magánrezidencia, pezsgő, Armani öltöny etcetera etcetera. Snoblesse oblige, nem igaz?