TESZT – Jó, ha a legelején tisztázunk valamit a Titan Souls-szal kapcsolatban. Eme játékon (amely PS4-re és PS Vitára is egyaránt elérhető) kemény HÁROM ember dolgozott. Ennek tükrében viszont érdemes figyelembe venni, hogy mit hoztak össze. Nem rossz ez, csak bőven lehetett volna jobb is.

A játék alapkoncepciója érdekes, bár mégis olyan, amit azért – egy picit más tálalásban – már láthattunk másutt: adott egy karakter, akinek mindössze egyetlen nyila van fegyverként. „De akkor biztosan tápos a kicsike” – épp ez az, hogy nem: egy találat és már úgy fekszünk hanyatt, mint részeg úriember a huszadik feles után a pulton. Ebből adódóan pedig nincs megállás, egyszerűen rá kell gyúrni a jó célzásra mozgás közben, mert mindvégig mi leszünk a gyengébbek. Na igen, célzás: itt bizony nekünk kell kézzel becélozni, hogy hova is hajítjuk nyilunkat, amely lassan, de biztosan visszavánszorog hozzánk.

Akármelyik ajtót is rúgjuk be a játék elején (négy is van, tessék választani alapon), a felállás egyszerű: ha megvan az ajtó mögötti monszta gyenge pontja, akkor könnyen nyerünk – a változatosság gyönyörködtetne, ha nem lenne köztük pár igencsak elborult kreáció – van pl. köztük egy gomba is.

Persze a mozgáskultúránk sincs annyira limitálva, hogy azért ne legyen Dark Souls-szintű meghalok-újrakezdem-meghalok végtelen ciklus a győzelmünkig. Futhatunk is, de mindig csak limitált ideig, illetve elgurulhatunk a felénk irányuló támadások elől. Ez így összességében tényleg nem tűnik valami soknak – nem is az! -, de mégis működik… valameddig, ugyanis ezekkel kapcsolatban van negatívum is.

Nem lehet csak úgy ám jobbra-balra tolni a bikfenc-bukfenc-bukferencet (talán így írta meg anno Lázár Ervin?), mert bizony pár súlyos másodperc telik el addig, amíg névtelen hősünk újra gurulhat. Szerintem éppen ezen nem kellett volna spórolni, hiszen ez a játékmenetet változtatja meg szubjektív módon kinek jobb, kinek rosszabb irányba.

RIP

Meghalni természetesen meg fogunk, mégpedig nem is egyszer. A játék későbbi részeiben szükség lesz a jókor-jó helyen felállás kivitelezésére – ha ez nem jön össze, akkor jön értünk a képletes Kaszás. Ebben közre fog játszani az is, hogy a célzással előrébb kell gondolkodnunk úgy kb. egy másodperccel, mert figyelembe kell vennünk azt, hogy beállítjuk az irányzékot és lőni sem magunktól fogunk.

Ez mondjuk annyira nem idegesítő, mint a checkpoint-rendszer, amely többször is úgy lett kidolgozva, hogy egy boss előtt kaptam egyet, de utána nem, majd elhalálozásom után már megint le kellett győznöm azt. Ejj, ezt érdemes lett volna talán átgondolni még egyszer, mert nem lett volna nagy extra meló, így viszont elérte az Acid Nerve, hogy repetitívvé teszi a játékot az óvatlanoknak.

Hiányos

A játék problémája a kidolgozatlanság. A retró látvány (elvégre egy felülnézetes 2D címről beszélünk…) a Team ICO munkásságára emlékeztet, ám attól elmarad több módon is: a remek látvány mögött kevés a mögöttes tartalom, üresnek érződik.

Nincs nagyon a játékosra bízva semmi, hiszen irthatunk, ha nincs jutalom – tényleg nincs! -, semmilyen fejlesztésre nem lesz módunk, amiből adódoan csak a győzelem édes íze késztethetne minket arra, hogy tényleg megfektessünk mindenkit. Végig lehet érni többnyire pacifistaként is és ha nem halunk meg annyiszor, akkor a táj sem lesz fárasztóan ismétlődő.

Mégsem bűnrossz

A stílus mellett a zenében is korrekt módon teljesít a Titan Souls, amely a nehézségével hívná fel magára a figyelmet, de olyan hatása van, mint egy olcsó rágónak: finom az első pár percben, de aztán már csak kényszerből rágjuk, mivel íztelenné vált. Simán lehetett volna több tartalmat is pakolni a Titan Souls-ba: kisebb ellenfeleket, elrejtett tárgyakat, vagy talán nem is tudom… EGY TÖRTÉNETET? Így ez a játék sajnos egy bétának érződik. Megvan a jó irány, csak ha annyi betonfalat raknak be elénk úgy, hogy nincs nálunk kötél, nagy eséllyel megunjuk a Pókember-létet.

Egy kis odafigyelést érdemel, így, hogy egy kis odafigyelés még ráfért volna…

-V-

Kiadó: Devolver Digital

Fejlesztő: Acid Nerve

Stílus: action

Megjelenés: 2015 April