MOZI – Kis hazánkban kevesen ismerik a hatvanas évekből a The Man from U.N.C.L.E. amerikai tévésorozatot és még kevesebben tudják, hogy Ian Fleming, a James Bond regények írójának ötletéből származik ez is.  Guy Ritchie egyértelműen azért tette le a voksát e sorozat mellett, hogy magából a hatvanas évekbeli kémfilm műfajából készítsen egy stílusgyakorlatot, ahelyett egy az egyben az eredeti sorozatot adaptálná.

Mivel kamaszkorom óta rajongom a James Bond regényekért, filmekért, illetve a hozzá hasonló hatvanas évekbeli ponyvaregényekért és tévésorozatokért, türelmetlenül vártam Guy Ritchie The Man from U.N.C.L.E. adaptációját, amelynek eredetijében Robert Vaughn és David McCallum alakította az együtt dolgozó amerikai és szovjet szuperügynököt.

Bár nem éppen a legemlékezetesebb sorozat volt ebből a korszakból (a Mission Impossible még mindig messze a legjobb, amit ebben a műfajban a régi tévék kis képernyőjére sikerült vinni) Ritchie ötlete, hogy a klasszikus sorozatból fiatal színészekkel úgy készítsen egy mozi adaptációt, hogy közben megőrzi az eredeti stílust és korszakot, rendkívül ígéretesnek tűnt. Nagy kár, hogy ezt a remek ötletet mégsem sikerült igazán kiaknáznia…

Stílusos, de túl pedáns

Pedig Ritchie a nagyon elkapta a sorozat stílusát. A hatvanas évekbeli ruhákat, autókat, hajstílust, divatot, zenét és még a kor színeit is elképesztő érzékkel sikerült visszaadni a film képkockáin. Ez még a mozi effektusaira is vonatkozik: minden átvezető jelenet, kameraállás, kép-a-képben effektus olyan érzést kelt, mintha egy valódi hatvanas évekbeli mozit látnánk. Mindez a film dinamikájára is igaz. Kevesebb vágás van, hosszabbak a jelenetek, illetve az akciójelenet is hasonló stílusúak, mint amit egy hatvanas évekbeli tévésorozattól elvárhattunk.

És az utóbbi Ritchie első nagyobb hibája a sok közül. Ami alapvetően különbség az olyan korabeli alkotások, mint az Oroszországból szerelemmel, vagy a Goldfinger, és mondjuk egy epizód a The Man from U.N.C.L.E.-ból, az az akciójelenetek kidolgozása. A James Bond filmekben a 007 és az ellenfelei elleni küzdelmek igazi életre-halálra menő harcok, amelyeket még mai szemmel nézve is elképesztően jól koreografáltak.

Ritchie filmjében ezzel ellentében majdnem az összes akciójelenet vagy sótlan, vagy nincs túl sok tétje, vagy hiányzik belőle az a bizonyos extravagancia, amelytől tényleg emlékezetessé, vagy különlegessé válna. Ritchie annyira görcsösen csak a saját stílusára és a két főszereplőre figyelt, hogy arról talán elfeledkezett, hogy az akciójeleneteknek izgalmasnak kellene lenniük.

Még annak a birkózós, ökölharcos, fojtogatós jelenetnek sem volt túl sok tétje, ahol Solo és Kuryakin egymásnak esnek: mivel a főnökeik ott állnak a közelben, tudjuk jól, hogy az egész csak show műsör és le fogják őket állítani.

Talán az egyetlen igazán grandiózus és jól kidolgozott jelenet az a rész, ahol Kuryakin egy igazi Trabantban ülve üldözi Solót és Gaby Kellert. Sajnos még ennek a jelenetnek feszültségét is csökkenti valamelyest, hogy nagyjából úgyis tudjuk, mi lesz a vége.

Szuperhősök? Inkább szupermodellek…

A film másik nagy problémája, hogy Ritchie annyira – szinte mániákusan – foglalkoztatta, hogy hősei sármosak és jóképűek legyenek, hogy az elfelejtette, hogy igazi karaktert is faragjon belőlük. Ez igazából valahol meglepő is, hiszen a legtöbb filmjében különösen ügyelni szokott erre. Robert Downey Jr. kitűnő Sherlock Holmes-ával összehasonlítva Henry Cavill és Armie Hammer meglepően unalmasak és sótlanok. Olyanok, mint a ruhaszaküzletek manökenjei, szépek nagyon, de karizma nem sok van bennük. Cavill Roger Moore-féle sármos úriemberes erőlködése izzadtságszagú, és Hammer sem túl meggyőző a „szúrós szemű” jóképű KGB ügynök szerepében. A film alatt egyetlen pillanatig sem éreztem, hogy egy KGB ügynököt nézek, aki megpróbálja elfogni, vagy megölni az ellenségeit.

Talán a legzavaróbb az egész filmben, hogy az U.N.C.L.E. karakterek (beleértve Gaby Kellert is) közötti „kémia” egyáltalán nem működik. Ez különösen igaz azokra a suta romantikus jelenetekre is, ahol Kuryakint (Armie Hammer) és Gaby Kellert (Alicia Vikander) rendre megzavarják pásztorórájukban.

Pozitív meglepetés volt viszont Hught Grant, aki nagyon eltalálta Wavery karakterét, aki a brit MI6 tisztje és később az U.N.C.L.E. vezetője lesz.

Nagyszerű stílusérzék, de a rendezés mellétrafált

Értem én, mit szeretett volna Guy Ritchie megvalósítani, de a hatvanas évek stílusát úgy visszahozni, hogy az általában jellemző parodisztikus irány elmarad, egyértelműen hibás döntés. Ritchie képtelen volt a karaktereit érdekesebbé varázsolni, így a kudarc sajnos szinte elkerülhetetlen volt. A fiatal rendező ugyan nagyon képben van a hatvanas évek stílusával – ez teljesen világos – viszont a tőle megszokott profi rendezés most ezúttal elmaradt.

Nem segít az sem, hogy körülbelül már a lőtéri kutyát sem érdekli az agyonhasznált atombombás sztori, fogságban tartott náci tudóssal és gonosz neonáci szervezettel. Sajnos ez a küldetés most nem sikerült. Nagy kár érte.

-BadSector-