MOZI – A Blumhouse Productions elhíresült arról, hogy költséghatékony módszerekkel képes sikerre vinni filmjeit. Ezen alkotások természetesen nem attól számítanak celebnek a filmiparban mert valami maradandót voltak képesek lerakni az asztalra, vagy mert újdonságokat az újdonságok hátára pakoltak, hanem attól, hogy relatíve kevés pénzből (4-5 millió dollárból) készültek, és ezen összeg többszörösét sikerült a kasszáknál behozniuk. A bűn éjszakája, és a Szomszéd fiú alkotásaik nagyjából a beruházás húszszorosát hozták a stúdiónak, ami azért említésre méltó ebben az iparágban.

Jelenlegi filmjük e téren megint csak sikeresnek mondható. A Lazarus hatás újfent alacsony költségvetéssel készült el, és így képes lesz behozni a többszörösét annak amit belefektettek. Mindazonáltal mi nem az üzleti részét fogjuk most boncolgatni a filmnek, hanem megnézzük milyen hatással van a kevés pénz egy eredendően jó alapkoncepcióra és annak a kivitelezésére.

Most valami újat kérnék…

A történetet már akkor is ismerheted, ha eddig elkerülte a figyelmed a Lazarus hatás. Egy tudóscsapat kísérletezni kezd egy szérummal, amivel azt szeretnék elérni, hogy a kómás betegek idegrendszere a gyógyulás folyamata alatt ne roncsolódjon abban a mértékben, ahogy azt teszi. Azonban a csoport felfedezi a szer egy igen kellemes mellékhatását; képesek feltámasztani a halottakat. A kísérletet egy elaltatott eben folytatják le, aki várakozásaiknak megfelelvén fel is támad se perc alatt. Természetesen az újjáéledésnek is meg vannak a maga „hozományai”; indokolatlan agresszió, kábaság.

Miután a kísérleteiket szponzoráló gyógyszer gyártó vállalat ráébred, hogy tudósaik mit is fedeztek fel, a projektet azonnal ki is emelik a kezükből. Természetesen hőseink nem hagyják ezt annyiban, megfosztva minden kutatási anyaguktól visszatérnek a laborba hogy újra elvégezzék a kísérletet. (KlishéHUNT!) Ahogy az lenni szokott ilyenkor baleset is történik a nagy kapkodás közepette, és az Olivia Wilde által megszemélyesített Zoé halálos erejű áramütést kap.
Pár pillanatra elegendő gyászt követően jegyese Frank (Mark Duplass) már veri is a földhöz az asztalra helyezett kísérleti blökit, hogy helyette párján folytassa le a kísérletet remélve, hogy Zoé visszatér a halálból. De ami visszajön…

Stephen King után szabadon

A többit pedig már ismerhetjük az Állattemető című könyvből, vagy aki a megfilmesített dolgokat jobban szereti az a Kedvencek Temetője cím után próbáljon asszociálni. Zoé felkel, tesz-vesz, gyilkol és gonosz. Ennél egyszerűbb képlet nincs.
Tehát a történetünk katasztrofálisan agyonrágott már, túl sokszor tolták már a torkunkon, hogy még egyszer le tudjuk nyelni.

Nem mindegy hogy borzongok, vagy borzadok

A film rendezői székét a Sushiálmokról már ismert David Gelb foglalta el, aki már többször is sikeresen bizonyította, hogy a dokumentumfilmek terén a nagy nevek között van a helye. Viszont ezúttal lehetősége nyílt arra is, hogy megmutassa mit kezd egy teljes estés játékfilmmel.
Sajnos azt kell mondjuk, hogy ezen a téren hatalmas pofon éri majd Gelbet, mert bármivel is próbálkozott, nem jött össze neki. A karakterek felépítése életlen, és ami a leg rosszabb érthetetlen, a történet (ami alapból szerintem egy életképes koncepció lehetett volna) narratíváját rosszul kezelte, a fókuszt a feltámadt Olivia Wilde-ra helyezte pedig sokkal jobb lett volna ha inkább a film által felvetett kérdésekkel foglalkozik többet, és nem a felszínt kapargatja csupán.

Szeretlek, most meg-fogol-dögleni!

A karakterek már az első pillanatban is üresek, a film folytán pedig semmivel nem is igyekeznek feltölteni őket. Ez talán nem is annyira zavaró a három mellék-karakternél viszont a két főszereplőnk is üvölt a tartalomért. Nincsenek motivációk, a cselekedeteikből még a logika is hiányzik, nem hogy bármilyen ösztökéltség. Minden amit megtudunk róluk, hogy random odakerültek, hogy jó horrorfilmhez híven legyen kit kivéreztetni, de egyéb szerepe igazából senkinek sincs a filmben.

A legbosszantóbb az egészben az, hogy egyik pillanatról a másikra, Mark Duplass karaktere olyan változáson megy keresztül, ami az értelmező kéziszótár, szürrealitás bejegyzése melletti lábjegyzetbe simán beleférne. Miután sikeresen feltámasztja jegyesét, nagyjából 5 perc alatt sikerül a gondoskodó férfi szerepből kibújnia, és minden képen azt láthatjuk ahogy baljós szemekkel méregeti Zoét, és azon töri a fejét, miként is küldje vissza őt a túloldalra. Ehhez a változáshoz pedig nem volt szükség többre, csupán 5 percre…

Ouch!

Amilyen ígéretesnek indult a Lazarus terv, olyan nagyot is sikerült buknia a szememben. A karakterek hihetetlenül debilek, elbeszélnek egymás mellett, de még a néző mellett is… Tartalmasnak még bántásként sem mondanám őket mivel olyan üresek mint egy kiszáradt tómeder, legtöbbjük csak azért van jelen a filmben, hogy legyen kit kicsinálni.
A képi világ nem érdemel külön bejegyzést, a Blumhouse színvonalát hozza, azonban túl sok a negatív behatás az ügye-fogyott rendezés, a követhetetlen narratíva és a botladozó karakterek által ahhoz, hogy szemünk jó perceket élhessen át.
A zenei világa korrekt a filmnek, borzongatná is a nézőt amennyiben lenne mitől borzongani, de Olivia Wilde még fekete szemekkel sem félelmetes, legalábbis nem annyira mint amennyire rémisztőnek szánták.

Egynek jó lesz…

A félrehelyezett fókusz, a random cselekedő karakterek és az iszákos rendezőnk mellett a Lazarus hatás egy korrekt horror alkotás. A színészi játék sajnos pocsék, úgyhogy a megváltás sokkal inkább a felvetett kérdésekben, és azok baráti körben való kitárgyalásában rejlik majd, mert a film nem foglalkozik ezekkel. De nekünk meg azért van a szánk, hogy mindezeket kibeszéljük…

-Kese-