MOZI – Amíg a minden évben megrendezett Oscar gálára készített filmek legfőképpen a „döntéshozók” már – bocsánat a megfogalmazásért – kiélt korosztályát célozzák meg a siker reményében, a main stream pedig leginkább a középkorú és fiatal felnőtt nézőkre koncentrál, addig egyre csak gyakoribbak az olyan, némileg komolyabb hangvételű alkotások, amik a kiskorúakat helyezik a fókuszba és a kamaszkorú, tinédzser emberpalántákat rántják a vászon elé lasszóikkal. Az ilyen stílusú filmekhez tudnám sorolni Suzanne Collins vászonra adoptált alkotását, Az éhezők viadalát, amit Gary Ross rendezésében mutattak be 2012-ben.

Hasonló alapelv alapján készültek a Beavatott filmek is, az Alkonyat sorozat, sőt szerintem még –ha szűkölködve is de – a Jupiter: Felemelkedés is megállja a helyét a tini-filmek arénájában. Ezek az alkotások mind az említett korosztályú fiatalokhoz szólnak a leginkább, de egy két elrettentő példán kívül, – mint amilyenné a Beavatott is vált a későbbiekben – szerencsére a készítők nem feledkeztek el azokról az elemekről, amikkel az idősebb generációk számára is vonzóvá, élvezhetővé tudják tenni a filmet. Na meg persze mielőtt bárki megkövezne, feltétlenül meg kell említeni ennél a stílusnál, Joanne Kathleen Rowling Harry Potter-ét, mivel a mai napig a legnagyobb és legjobb szériája ennek a műfajnak, ami kezdetben a gyerekeknek, később, pedig ahogy telt az idő az egyre idősödő generációnak szólt, szem előtt tartva a közönsége fejlődő igényeit.

Életképes felfogás

Mivel sajnos e generációról gyakran megfeledkeznek Hollywoodban, így nem is csoda, hogy egy-egy olyan megjelenés, mint amilyen a Libabőr hatalmas hangzavarral érkezik a mozikba. Azok a pénzek, amiket egy jól megkreált produktum képes behozni a megjelenését követően az ifi-filmek világában szinte felfoghatatlan mértékűek lehetnek, főleg, ha a marketingbe, promócióba ölt pénzek mögött ténylegesen egy minőségi, élvezhető termék lapul, és nem egy olyan kreálmány, mint annak idején Gil Kenan Rém Rom című animációs filmje. A Rém Rom-ot példának okáért azzal sikerült végképp „kizsigerelni” – holott egy nagyszerű ötlet „RÉMESEN” jól kivitelezett végterméke lehetett volna -, hogy a Szikravárosról és a Poltergeist: A kopogó szellem újraalkotásáról is ismert Kenan folyamatosan ide-oda dobálta a fókuszt, mint kölyökkutya a sípolós játékot, így végül minden generációnak szólt az animáció, mégis egyiknek sem mondott végül semmit.

Szerencsére a Libabőr a helyén kezeli a fókuszt, – még ha időnként meg is remeg Rob Letterman „rendezőúr keze” – és a fiatal közönséget helyezi előtérbe, amíg folyamatosan kiszolgálja az idősebb nézőket is, hogy azok se éhezzenek a mozi teremben. Érezhetően hozzáértőbb kézzel nyúlt a forgatókönyv után Letterman, mint 2009-ben Iain Softley a Tintaszív-el, ami erős alkotásnak ígérkezett Brandon Fraser-el a főszerepben, de végül egy semmitmondó kaotikus lidércnyomás lett, ami csak a drága időt rabolta el a nézőktől.

Azok a rendezők, akik egyre csak előszedik a tiniknek szánt regényekből átírt forgatókönyveket a roskadásig megtelt polcokról, és hozzálátnak a kivitelezésüknek, mind nagyon jól jártak az elmúlt időszakban, mivel nyugodt szívvel kimondható, hogy az egyik legkiaknázatlanabb talajnak számít ez a terület. A „nagy címek”, mint amilyen a Megmaradt Allice-nek volt, nem igazán foglalkoztatja a 12-18 éves korosztályt, sokkalta inkább ugranak még a mai napig is a Harry Potter, Éhezők viadala, Beavatott, *Terminátor (stb) címekre, mivel ezek az alkotások kifejezetten őket célozzák meg, vagy a Terminator esetében szimplán menők. A kialakult igényekhez képest pedig rémesen kevés, és sajnos minőségben sem éppen helytálló produkciók érkeznek ezen „potenciális mozi-rajongó” csoportokhoz.

Mitől jó a Libabőr?

Egyrészt a rendezői munkálatokat betöltő Rob Letterman ezelőtt már minimum kétszer bebizonyította, hogy ért a gyerekek, és fiatalkorúak nyelvén a Cápamese, és a Szörnyek az űrlények ellen alkotásaival. A legutóbbi rendezése sajnos minősíthetetlen formában érkezett a mozivásznakra, a Gulliver utazásai egy ködbeburkolódzott kísértet képében üldöz a mai napig elborultabb álmaimban. Viszont egyetlen ballépés miatt nem fordíthattam hátat Letterman-nek, ezért is mertem bevállalni, az egyébként humorosan gyermeteg történettel bíró Libabőrt. És végtére is kellemesen csalódtam!

A film története szerint Zach és családja új városba költöznek, ahol szomszédjukként egy neves írót, R.L. Stinet üdvözölhetnek, aki nagy nevet szerzett magának a horror műfaj rajongóinak körében, a Libabőr című sorozatával. A fiatal Zach közeli kapcsolatba kerül a Jack Black által „megtestesített” író lányával és együtt betörnek az „irodalmár” dolgozószobájába, ahol aztán egy baleset folytán sikerül kiszabadítaniuk a Stine könyveibe zárt szörnyetegeket… Ugyanis az író alkotásaiban szereplő rémek mind valódiak, az úriember csupán a sorok közé száműzte őket. (ÉRTED?) Meg is kezdődik a kalamajka, hőseink célja visszapaterolni a megszökött fenevadakat a börtönüket képező könyvekbe, mielőtt romba döntenék teljesen a kisvárost ahol élnek.

Ha félni nem is, röhögni azt fogunk!

Félretéve a korosztályok témáját, a Libabőr egyik kiemelkedő eleme a humor, amivel kezeli a film alapkoncepcióját, és a szituációkat, amikbe hőseinket kergetik. Szerencsére a poénokat hozzáértő kezekből kapjuk, mivel nem csupán a rendező jártas ezen témákban, Darren Lamke, a Libabőr írói csapatát erősítő úrfi is, akinek a Shrek a vége fuss el véle, Az óriásölő történeteit köszönhettük, de közreműködött a Turbo című animációs filmben is.

A humoros vonalat tovább erősíti a szereplőgárda is, akik közül a legjobban alakító – aki bemutatásra sem szorul, hisz mindenki ismeri – Jack Black. Mellette főszerepben, a Zach-et eljátszó, inkább TV-s szerepléseiről ismert (mint a Botrány című sorozat, vagy a Szökés) Dylan Minnette, és Az emlékek őre főszereplője Odeya Rush domborít, aki az író lányát viszi vászonra. Nagyon szívesen mondanám, hogy mindenki kihozta a maximumot a karakteréből, de sajnos utóbbi két főbb szereplőnk végig azt éreztette velem a játékidő alatt, hogy közel sem tettek meg mindent azért, hogy kibontakoztassák karaktereiket.

Ezzel szemben Jack Black újfent nagyot alakít a vetítőteremben. Lehet kicsit elfogult vagyok, viszont mindig örömmel nézek olyan produkciók elé, aminek a szereplőgárdájában helyet kap az általam egy 1994-es filmben, A végtelen történet 3-ban megismert színész. Valahogy minden alkalommal képes magával ragadni az, hogy miként képes egymástól teljesen eltérő karaktereket azonmód eljátszani Jack, hogy közben mindegyikbe belecsempészi szívét és lelkét egyaránt, méghozzá úgy, hogy vakon is fel lehessen ismerni a dialógusaiból, hanglejtéseiből. A Libabőr című filmben végre ismét azt az alakot láthattam Jack Black képében, akit legszívesebben megfojtottam volna a 2005-ös King Kong-ban, „zabáltam” a 2003-as Rocksuliban, de még az a pár perces megjelenése is felvidított, amit a 2014-es Szexvideóban megejtett.

Kalandra fel!

Mivel nem egy ízig-vérig komédia a Libabőr, ezért muszáj megemlíteni azt is, hogy kitől kapta a komolyabb vonalat, a rémeket, a konfliktusokat, és a felnőttes érzetű komolyságot a film. Ezeket az elemeket a 1408-ról ismert Scott Alexander kölcsönzi. Megint csak jön egy „bár mondhatnám rész”, mivel jó lenne a Libabőr-ről csupán pozitívumokat írni, viszont a legnagyobb negatívuma az alkotásnak, az bizony a kalandfilm stílusjegyek jeges zápora. Még ha nem is katasztrofális, sajnos mégis érzékelhető kiegyensúlyozatlanság jellemzi a váltakozó „jegyeket” amik próbálnak korzózni a vígjáték műfaja és a kalandfilmek világa között. Ez remekül működött Eric Brevig „Utazás a föld középpontja felé” című filmjében viszont a Libabőr rendezőjének előző produkciójában, a Gulliver utazásaiban már egyszer belebukott a stílusok közti szlalomozásba, és sajnos ezúttal is ugyanabba a hibába esett.

Annyira előtérbe lett helyezve a humor és a komédia, hogy végül a Libabőr elveszítette a neki megjáró komolyságot, és ez nagyon átbillenti a filmet egy negatív vonalra. Egyszerűen egy pillanatig sem hagyja az alkotás, hogy komolyan vegye a néző, egyetlen jelenetben sem éreztem azt, hogy bármilyen súlya is lenne a karakterek cselekedeteinek, nem éreztem a szörnyek fenyegetését, amit egyáltalán nem indokol az, hogy a központi célközönség ezúttal a 14 és 17 évesek voltak. Egyszerűen kellett volna a filmbe a valódi fenyegetés, a tényleges súly, amit a történések a karakterek vállára helyeznek, mert ezek segítségével vehettük volna át mi is, a szereplők által cipelt „keresztet”. De erre nincs lehetőségünk, csak a kacajra, ami nem lenne probléma, ha a kalandelemek nem ennyire visszafogott formában lennének csupán jelen a Libabőrben.

Egy misét megér

A Libabőr hangulatvilágát végül sikerült ténylegesen jól lekreálnia Rob Letterman-nek, akinek remek segítői voltak abban, hogy elkészüljön a produktum. Ugyan nehéz átlépni a cseppet sem balanszos stílusjegyeken, az „épphogy-alakító” mellékszereplőkön és a két 80%-on futó főszereplőn, de azért Jack Black még mindig képes elvinni a hátán a filmet.

A vizuális effektek ugyan nem kiemelkedőek viszont egy pillanatig sem érheti őket panasz, a hanganyag igazán hangulatos és végül a dialógusok ügyesen görgetik előre a cselekményt. A Libabőr egy tarka folt a 2015-ös év vígjátékainak vásznán, ami ugyan helyenként sötétebb árnyalatba megy át a kalandfilm elemek ügyetlen használata és az alulteljesítő színészgárda miatt, viszont nagyban színesíti az amúgy gyenge idei összképet. Csak ajánlani tudom.

-Kese-