MOZI – A kaméleon Johnny Depp legújabb mozija, a Fekete mise egy hírhedt és kegyetlen bostoni bűnöző valós életútját meséli el. Furcsa alkotással van dolgunk, ugyanis egészen addig nem ütős igazán, amíg el nem kapjuk a hangulatát és rá nem jövünk, hogy miről szól leginkább ez a film. Bár a Fekete mise közel sem tökéletes, a Gyilkos ígéretek óta nem készült ennyire eredeti „utcai” gengszterfilm.

Johnny Depp: a „Jó”, a Rossz és a Csúf egy személyben

A hetvenes és nyolcvanas években játszódó Fekete mise James „Whitey” Bulger (Johnny Depp), a bostoni gengszterfőnök, és gyerekkori barátja, John Connolly FBI ügynök történetét meséli el. Connolly hosszú évek alatt sem tudta kipucolni a Cosa Nostrát, ezért Bulgerhez fordult, hogy segítsék egymást: Connolly elintézi, hogy az FBI szemet hunyjon Bulger viselt dolgai felett, cserében a gengszter információkkal szolgál a Cosa Nostráról, amely egyébként is Bulger bőrére pályázik.

Bár ez a szövetség eleinte jól működik, később kártyavárként omlik össze Bulger kiszámíthatatlan és erőszakos természete, gyilkosságai és egyre keményebb bűnözése révén, amelyet Connolly nehezen próbál elrejteni az FBI-os kollégái elől.
A történet általában véve érdekes (amely egyéb némileg emlékeztet Martin Scorcese A tégla című filmjére – nem véletlenül, ugyanis az a film is merített Bulger történetéből) – de ez leginkább Johnny Depp alakításának köszönhető, illetve annak is, ahogy a bűnözés és korropció által beszennyezett korszakot sikerült visszaadni akár apró részleteken keresztül is.

Bulger öccse például politikus és természetesen tökéletesen tisztában van bátyja viselt dolgaival. Ahogy a politika és kőkemény bűnözés kéz-a-kézben jár, az számunkra sem ismeretlen történet… Sajnos a film második felében az események ellaposodnak. Ez valahol talán érthető, sőt el is fogadható, hiszen megtörtént eseményekről van szó, ugyanakkor Depp újabb és újabb gyilkosságai semmit sem adnak hozzá a történethez, önismétlővé, repetívvé és fantáziátlanná válnak. OK, megértettük: Bulger egy pszichopata, de ennyi gyilkosságot bemutatni felesleges.

Az sem segíti a filmet, hogy hasonló sztorikkal már sokszor találkoztunk és Scrocese, vagy Coppola tehetségesebb ezen a téren.
Furcsa módon egyébként Depp legjobb jelenete nem egyik a gyilkosság a sok közül, hanem az a rész, amely Bulger és Connolly felesége között zajlik.

Marianne (Julianne Nicholson, aki meglepően jó ebben a mellékszerepben) távol akar maradni a vacsorától (és főleg Bulgertől) amikor férje meghívja a gengsztereket vacsorára és úgy dönt, felmegy a szobájába, megvárva, amíg a bűnözők hazamennek. Amikor Bulger meghallja, hogy Marianne „nincs jól”, akkor felmegy a nőhöz, hogy… „megvizsgálja”. Amikor Marianne kinyitja az ajtót neki, Bulger pszichológiailag agresszálja, részben azért is, mert tetszik neki a nő, részben pedig azért, mert bosszantja, hogy a nő távol akarja tartani magát tőle, illetve az erejét is fitogtatni akarja. Utóbbi abban merül ki, hogy annak ürügyeként, hogy a „lázát megmérje”, elkezdi tapogatni, símogatni a nő arcát, állát, nyakát és megnyomogatja, hogy megnézze: „van-e duzzadt nyirokcsomó”.

A mozdulat a fojtogatásra is emlékeztet, amellyel mindketten tökéletesen tisztában is vannak. A személyes terének ilyen fokú durva megsértése annyira felzaklatja Marianne-t, hogy majdnem csendes idegösszeroppanást kap. Nicholson és Depp egyaránt hihetlenül profik ebben a némileg domináns erotikával is átfűtött jelenetben.

Jéghideg gyilkos

Depp tehát teljesen uralja a szerepet és elviszi a hátán az egész filmet a közepes forgatókönyvvel együtt. Vámpírszerű, félelmetes szeme, a kiélt, visszataszító arca egyszerre riasztó, ugyanakkor markáns és a hölgyek számára még így is vonzó, illetve a sokrétű színészetének köszönhetően a pszichopata gyilkos bármikor hitelesen át tud váltani szerető apává, vagy közössége megbecsült tagjává. Viszont azt el kell ismerni, hogy némi Jack Nicholson nyomokban fellelhető nála.

Elismerés illeti a többi színészt is. Edgerton legalább olyan jól alakítja a korrupt FBI ügynököt, aki már képtelen különbséget tenni (vagy talán már nem is akar) mi tartozik, vagy tartozhat a munkájához, és hol kezdődik a kőkemény korrupció és maffiakapcsolat.

Ugyanakkor a filmben mégis ott rejlik az elpuskázott lehetőség. Connolly nyilván nem egyedül hozta meg a bűnös kapcsolatra vonatkozó döntést és bár ez a filmből is részben kiderül, ugyanakkor kollégáit valamennyire „felmenti” a történet.

A filmben Connolly folyamatosan manipulálja a kollégáit, akik igyekeznek ellenállni, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy ez sokkal könnyebben ment neki és valójában mögötte áll az FBI nagyobb része, szóval igyekeztek kicsit mosni a szennyest a filmben (vagy akár a válóságban is) és Connolly-val elvitetni a balhét. Gyakorlatilag olyan érzésem volt, hogy a film némileg tisztára mossa az FBI-t az egész történet során.

A klasszikustól elmaradt

Scott Copper rendezői munkája elismerést érdemel – mind a színészek irányítása, mind a korhű ábrázolás terén – de azért Coppola, vagy Scorcese szintjét nem üti meg. Kár, mert a Fekete Mise könnyedén lehetett volna az év meglepetése, de sajnos így „csak” egy jó gengszterfilmként emlékezünk meg róla.

-BadSector-