MOZI – Biztosan akadnak még, akik emlékeznek, a 2010 augusztus 5-én megesett, a világ figyelmét Chile-re fordító balesetre, amiben 33 bányász rekedt alant, egy Capiapó közelében elhelyezkedő hegy gyomrában. A kiutat egy 700 millió kilógrammos szikla zárta el, a magánkézben lévő bánya biztonsági intézkedései mindössze felületesek voltak, az állam pedig nem terjesztette ki jogkörét, miáltal a felelősség csupán a tulajdonost terhelhette.

Persze miután Chile lakosai, és úgy jóformán az egész világ, a Pápától, Japánon át egészen az Egyesült Államok lakosságáig mindenki nyomást gyakorolt Chile vezetőségére és Sebastian Pinera elnökre végül az országnak saját kezébe kellett vennie a lehetetlennek ígérkező mentőexpedíciót. A mentés lefolyásának végére a bányászok már 69 napot töltöttek a mélyben. Máig sokat emlegetik legelső szavukat, amit a felszínre kiabáltak, mikor a 17-ik napon a fúrófej áttörte a tárna egy pontját: „Estamos cagados!” (elkúrtuk)!

A 33-ak azon bátor embereknek igyekszik emléket állítani, akik a „síróhegy” mélyén rekedtek, és azoknak, akik emberfeletti bátorságról és kitartásról tettek tanúbizonyságot, megveszekedett harcukkal a szerencsétlenül járt vájárok kimentéséért. Mindezt pedig olyan formában, amit egy tál pop-corn mellett még élvezni is lehet.

Így neveljünk rendezőt?

Megvallom őszintén, az Így neveld az anyádat című film után, már egyáltalán nem akartam több alkotást látni Patricia Riggen rendezésében. A korai képek a 33-ak-ról és a film előzetese viszont rávett arra, hogy adjak egy második esélyt az Ugyanaz a hold-at is jegyző rendezőnek, hátha képes valami olyat mutatni, amitől az állam végre ténylegesen a padlózatot fogja kocogtatni.

Kétség nem fér hozzá, hogy Patricia szívét lelkét beleadta a produkcióba, és rendezői munkája kiemeli a filmet a gyenge megemlékező „video-rekviemek” közül. A vágóollóval remekül dolgozott, mindent láthatunk a filmben, amit csak látni érdemes, a játékidő egészét pedig, egy olyan atmoszféra lengi be, hogy végül hasonlatos megkönnyebbüléssel fogunk felállni a vetítőteremben, mint ahogy azt, a chilei bányászok családtagjai tehették, mikor végül kiderült: a reménykedés nem volt hiábavaló.

A vájárok

A film egyetlen, és legnagyobb problémája, az a karakterek kidolgozottságában rejlik. Senkit nem ismerhetünk meg igazán, egyetlen bányász hátterét sem ismerjük meg túlságosan, a film mindössze érintőlegesen foglalkozik a családi és lelki háttér bemutatásával. Ez azért hatalmas probléma, mivel így a konfliktusokat sem érthetjük, érezhetjük át teljes egészében, mivel minden, amire támaszkodhatunk a következő: „így volt és kész”.

Az egymásnak ugró, majd „szeretlek téged is” karakterek kaotikus csapatát figyelgetve a következő konklúziót lehetett levonni: Héctor Tobar: A sötét mélyben című dokumentarista regényéből jócskán lehetett volna meríteni a karakterek jellemvonásaihoz, miáltal az író pontosan ugyanezt a témát dolgozta fel. A különbség pusztán az, hogy amíg a film készítőinek már nem maradt sok lehetősége beszélgetésbe elegyedni a 33 túlélő java részével (kórház, öngyilkosság, börtön, stb), addig Héctor Tobar már a balesetet követő évben több száz órát szánt arra, hogy megismerje a hősöket.

A színészi játékkal nincsen probléma. Antonio Banderas továbbra is hozza a formáját, és mondanom sem kell, hogy mennyire jól áll neki ez a szerep. Arról, hogy a karaktere végül egy üres lufi maradt, arról ténylegesen nem ő tehet, viszont jeleneteiben ismét képes hozni azt a színvonalat, amit megszokhattunk tőle.

Rodrigo Santoro-ban pedig még nem csalódhatott senki a 300 filmeken kívül. A chilei bányászati minisztert alakító „jigolo” remekül hozza a mindenki által naivnak tartott, örökké reménykedő alakot, aki végül megoldást hoz a problémára.
Rengeteg nevet sorolgathatnák Banderas és Santoro mellé még, viszont majd’ mindenkit összefoglalva elmondható, hogy a képességeikhez mérten, minden szereplő sikeresen vette Riggen úrnő filmjének, a 33-aknak a próbatételeit.

Kiemelkedő alakítást senki sem hoz, viszont hála a jó istennek, legalább ezt a produkciót elkerülte a ficsúrkodás, és a szerepét senki sem játssza túl. (Kivéve az N.C.I.S.-ből ismert Cote de Pablo-t, de szerencsére nem látjuk sokszor. Bár vicces mikor szülni készül.)

Szalutáló dorgálás

A film képi világába nincs kivetni való. A felvételeket Chile és Bolívia még működő bányáiban készítették, így hitelesek a látottak. A kamerakezelés is remekül működik, bár a szorongó hangulaton amit az alapkoncepció, és a narratíva belénk plántál már nem dob a gyakorta alig mozgó kamera. Szívbemarkoló, megható, csöpögős-könnyes film, amit mindenkinek merek ajánlani, akit érdekel, hogy mit is éltek át a bányában a 33-ak, viszont senki ne számítson egy epikus produkcióra.

A karakterek döntéseit csupán az támasztja alá számunkra, hogy mindannyian tudjuk mi történt akkor, és hogyan folytak le az események.

Mindent összevetve egy nézhető, szórakoztató film lett a 33-ak. Nem is lenne vele gond, ha nem üres, beszélő cyborg-ok szaladgálnának a vetítőn fel-alá. Senkit ne akarjunk megismerni, senkihez ne akarjunk igazán közel kerülni, mivel nem foglalkozik annyit a film a karakterekkel, hogy valóban kibontakoztassa őket.

A felszínes kezelés miatt mindenképpen járna egy alapos dorgálás Patricia Riggen-nek, aki ugyan mindent megtett, hogy tiszteleghessen a chilei (haszonleső, és reklám-mániás) kormánynak azért, amiért a szó legszorosabb értelmében minden követ megmozgatott azért, hogy kiszabadítsák a pórul járt bányászokat.

-Kese-