MOZI – Jó beülni a mozi terembe akkor, mikor tudjuk, hogy egy már összeszokott brigádot láthatunk a vásznon újra. Jelen filmünk, a Joy aminek történetét a filmet rendező David O. Russel és a Paul Feig által rendezett „Koszorúslányok”-at jegyző „színész-író” vállvetve vetette papírra és vitte vászonra. Az írói munka nem a legnagyobb erőssége a filmnek, és sajnos a rendezés is alulmarad David O. Russel eddig (alant még megemlegetett) műveitől, viszont a színészek sikeresen veszik ezúttal is az akadályokat.
Végül is ez is az elvárás egy olyan csapattól, akik már szám szerint harmadszor kerülnek közös produkcióba, megfejelve mindezt azzal, hogy a rendezői széket is ugyanaz a jámbor, „rém-buta szemüveges” úriember foglalja el, aki a Napos Oldal-t és az Amerikai Botrányt is koordinálta. A megemlített alkotások mind kiemelkedtek a „tömeg-filmek” táborából egyedi történetvezetésükkel, remek alapkoncepciójukkal és végül a kimagasló színészi alakításokkal. A Joy viszont ezektől nagyon alulmarad. Lessük meg, miért…
„Don’t worry, be happy now”
Történetünk szerint Joy egy életvidám, már-már kissé sárgalapos lányka, aki élete álmát hajszolja töretlen, mígnem az meg nem valósul. Szerettem volna bővebben kifejteni, de sajnos több óra töprengés után sem tudok többet írni a történetről. Színezni meg nem akarom. Van egy lány, aki bohókás családja sorsát szívén viseli, hajszolja álmait, majd azok beteljesülnek. El sem hiszem, hogy ez nem Disney…
A Joy-t alakító Jennifer Lawrence hozza a tőle megszokott színvonalat, az alakítását nagyjából a Napos oldal és az Amerikai botrány közé tudnám besorolni. Amíg nem sikerült annyira magára igazítania az enyhén bohókás karakterének jellemét, mint ahogy az enyhén depressziós, némileg megalomániás szerepet a Napos oldalban, addig magasan jobban teljesített, mint ahogyan a hisztérikus buta liba karakterét játszotta szintén David O. Russell által jegyzett Amerikai botrányban.
Bradley és De Niro már többször szerepeltek az „éhező” Lawrence mellett, így remek támogató színészeknek bizonyulnak a hölgy mellé. Ezúttal sem okoznak csalódást, bár nekem végig az volt az érzésem, hogy Bradley kissé másnapos, de meglehet, hogy ez csupán azért van, mert a meg nem erősített Másnaposok folytatásra gyúr a farkas falkája többi tagjával éjszakánként. (Bár valljuk be őszintén, abból a szériából már így is túl sokat kaptunk…)
Ez most nem jött be…
Eme triumvirátus már harmadszor szerepel együtt egy David O. Russell produkcióban, és ez végig érezhető. Az összeszokott csapat már könnyedén veszi azokat az akadályokat, amiket rendezőjük, és az általa felkarolt, cseppet sem egyszerű filmes-alapanyagok (ide értve az alap történetet, és az egyáltalán nem egyszerűsített forgatókönyvet) eléjük gördítenek.
Így azt elmondhatjuk, hogy a színészi játékkal egy pillanatig sincs probléma a filmben. A rendezés se lenne rossz, amennyiben kicsit összeszedettebbre sikerül hegesztgetni a produkciót, és nem megy át egy kaotikus „ezt is mutassuk mert kell oda” moziba, ami annyi mindent dobál a szemünk elé, hogy végül már azt sem tudjuk, hogy hova figyeljünk, így lemaradunk a leglényegesebb részekről, és a mondanivalóról.
-Kese-
Joy
Színészi játék - 7.5
Rendezés - 7
Történet - 6
Stílus/Látvány/Zene - 5.5
Hangulat - 6
6.4
KORREKT
Sajnos a film egyetlen szegmense sem sikerült, annyira mélyenszántóra, hogy megragadhasson a nézőben, ezáltal hiába a remek színészi játék, hiába a már sokat látott és tapasztalt rendező, és munkássága, a Joy kiegyensúlyozottságán nem képes javítani semmi. A fókuszt mindig a lehető legrosszabb helyre helyezik, ezáltal aki értelmet vagy logikát szeretne találni David O. Russel legújabb filmjében, az vagy menjen el háromszor a vetítésre, vagy készüljön fel arra, hogy a legfontosabb eseményeket a főmotívum alatt, a karakterek mögött kell keresni.