MOZI – Az Ébredő erők J.J. Abrams-nak egyszerre volt minden idők egyik legirigyeltebb, ugyanakkor rendezői pályafutásának talán legnehezebb feladata is. Miközben a Star Wars a világ egyik legnagyobb franchise-a, ugyanakkor elképesztően sok buktató, és csapdalehetőség rejlett abban, hogy ennyi év után ne csak egyszerűen elkerülje ezeket, hanem tényleg megfeleljen a Star Wars modern kihívásainak. Az ébredő Erőnek épp annyira kellett megfelelnie a sorozat epizódjaként, mint amennyire modern sci-fi meseként is helyt kellett állnia. Vajon J.J. Abrams kiállta a próbát az új trilógia első epizódjában?

1979-ben járunk, Budapesten. Nyolcéves kölyök áll az utcán, földbe gyökerezett lábakkal bámulva a hirdetőtáblát, miközben az anyja kezét fogja és noszogatja, hogy haladjanak már. A hirdetőtáblán a korabeli, gagyi, fekete-fehérre nyomtatott moziműsor kínálata, a kellős közepén pedig Han Solo rántja éppen elő lézerpisztolyát, mellette ott állnak Leia hercegnő, Luke Skywalker, illetve egy ijesztő, fekete sisakos figura.

Az a kölyök én voltam. Azonnal magával ragadott ez az egyetlen kép, és ellentmondást nem tűrően mondtam anyámnak, hogy nem érdekel, milyen korhatáros a film, ahogy moziba kerül, rögtön meg KELL, hogy nézzük! Hát így váltam még gyerekkoromban fanatikus rajongóvá (sajnos a szocializmus korszakában csak 1979-ben került hazánkba az 1977-es amerikai film) és bár az 1983-as A Jedi visszatér nagy csalódás volt, ennek ellenére imádom a sorozatot mind a mai napig.

Ez az én történetem, de persze mindenkinek másmilyen volt találkozása a George Lucas által kreált univerzummal. Talán ez is az egyik oka, amiért beleszerettünk a Star Wars világba és mind a mai napig kötődünk hozzá: a gyermekkorunk részévé vált. Hogy George Lucas-t igazán géniusznak tekinthetjük-e, vagy csak szerencséje volt, ahogy a mesehősökről szóló diplomája alapján írt forgatókönyve, illetve a belőle készült filmek ekkora sikert arattak, már nem számítanak, a lényeg, hogy a Star Wars legenda már őt is túlszárnyalta, igazi entitássá vált – most már tőle függetlenül.

Star Wars: mit jelent nekünk 2015-ben?

Az új film készítői számára az igazi kihívás nem csak az volt tehát, hogy modern technológiát vonultasson fel, hanem úgyszintén újszerű, a kor igényeinek megfelelő történetet kellett kiagyalniuk, hiteles, érdekes jellemekkel – utóbbi pedig nem csak az újabb szereplőkre vonatkozik, hanem a régiekre is.

Nos, a jó hír az, hogy ez sikerült is. J.J. Abrams ugyan ismert az időnként kissé… „bátor” választásairól a történet és a rendezés tekintetében is, amely helyenként giccses, vagy bárgyú történeti megoldásokhoz is vezethet (köhöm… az első Star Trek filmje…) de ezúttal tényleg sikerült olyan egyedi, új figurákat a filmjébe varázsolnia, akiknek sorsa tényleg érdekelt, tényleg izgultam értük a drámai események közepette.

Ilyen például Finn (John Boyega), a munkája során elkövetett mészárlásoktól megundorodott, dezertőr Első Rend gárdista, Rey (Daisy Ridley), aki szó szerint éhbérért gyűjt roncsokat, az ellenállók vagány pilótája, Poe (Oscar Isaac) és az új főgonosz Sith lovag, Kylo Ren (Adam Driver) is. Annak ellenére, hogy nemcsak gyermekkoromban imádtam, hanem mind a mai napig szeretem a Star Wars világ klasszikus jó és rossz figuráit, szükség volt itt ezekre a sokkal jobban kidolgozott, árnyaltabb jellemekre. J.J. Abrams-t és a film készítőit dícséri, hogy a változást egyébként nagyon finoman szőtték bele a történetbe: az összetettebb, érdekesebb karakterek egyáltalán nem jelentik azt, hogy ne lenne egy ízig-vérig Star Wars mozival dolgunk.

Persze az új fiúkon és lányokon kívül nem hiányozhatnak a palettáról a „nagy öregek” sem.  Han Solo laza és vagány karaktere még mindig ugyanannyira lázba hozza a nézőket, mint 38 évvel ezelőtt, és a Chewbaccával való évődései mulatságosabbak, mint valaha.

Talán az egyetlen szerepelő, aki tényleg kilógott a sorból, az a drog- és alkoholelvonókúráktól nagyon megfáradt és megöregedett Carrie Fisher, aki tényleg csak „részt vett” a forgatáson, de túl sokat már nem tudott hozzáadni Leia hercegnő szerepéhez. Hogy a kor nem volt túl kegyes hozzá, érthető és elfogadható, de Fisher valahogy azt is elfelejtette, mitől volt Leia hercegnő magával ragadó: nem csak a vonzó külsejétől, hanem a belőle áradó energiától, dinamizmustól, helyenként fanyar humorától is – ezek most mind hiányoznak belőle.

Itt most már a filmvásznon tényleg csak Carrie Fishert láttam, akit megkértek, hogy annyi év után ismét játssza el a régi szerepét. Hogy ennek mennyire semmi köze a korhoz, azt Harrison Ford játékán figyelhetjük meg, aki viszont tényleg visszavedlett a vagány Han Solóvá – méghozzá teljesen hitelesen. Kár, hogy ugyanezt Carrie Fisherről nem tudtam elmondani.

Klasszikus gyökerek, modern megvalósítás

A forgatókönyv, (amelyet Abrams, Michael Anrdt és az eredeti trilógia írója, Lawrence Kasdan írt) egyszerre íródott modern felfogásban, ugyanakkor az eredeti trilógiából is felsorakoztat ötleteket. Annak ellenére, hogy páran a magyar mainstream sajtóban „leremake-ezték” a filmet, ez egyáltalán nem igaz, viszont az tény, hogy bizonyos fordulatok erősen emlékeztetnek az eredeti trilógiára.

A sztoriírók legnagyobb eredménye, hogy mindegyik karaktert tényleges személyiséggel és komplex motivációkkal ruházták fel, ami azért ritka az ilyen filmeknél. Ez még Han Solóra is igaz, aki ezúttal sokkal több a laza, vagány űrcsempésznél, aki gyorsabban lő, mint Gredoo (de igen, ő lőtt először!) és mindig, mindenhonnan kidumálja magát.

Az egyik legérdekesebb figura ebből a szempontból Kylo Ren (Adam Driver), aki a Star Wars filmek egyik legkomplexebb gonosz figurája – maszkkal a fején, vagy anélkül. Kylo Ren a Darth Vader-féle, gépiesen lélegző gyilkológép, vagy Darth Maul akrobatikus, hallgatag fénykard zsonglőrje után egy időnként kételyeivel küzdő, sőt, meghasonlott, sérülékeny, emberi figurát mutat be Sith lovagként. Már csak miatta is érdemes lenne megnézni Az ébredő Erőt.

Az is kifejezetten tetszett a filmben, hogy képes volt arra, hogy fanyalgás nélkül megnevettetessen, ami az 1-2-3 részre egyáltalán nem volt jellemző. Hála istennek, itt nincsenek Ewok macikák, Jar-Jar Binksek és hasonló blődségek, viszont a teljesen gömbölyű BB-8-as droid (amely egyébként Lucas eredeti design ötlete volt az R2D2-esre) tényleg aranyos és vicces is. A korábbi részekre a kissé egyszerű humor mindig is jellemző volt, és Az ébredő Erő nagy erénye, hogy anélkül kacagtató, hogy gagyi lenne.

A leglényegesebb talán mégis az, hogy a sztori tényleg igazán egyben van, méghozzá úgy, hogy nem hagyatkozik túlságosan a nosztalgikus, fan service elemekre, hanem ezek inkább csak úgy itatják át a filmet, ahogy az Erő a Star Wars univerzumát. Igazán magával ragadó, lelkesítő élmény visszatérni abba a messzi-messzi galaxisba, amelyet oly régóta keresünk.

-DarthSector-