MOZI – Újabb sikerhajhász produkció került a markomba a John Crowley rendezésében megjelent Brooklyn képében. Ugyanezen műfaj képviselői közül már foglalkoztunk a Carol-al, ami az 1950-es évekbe kalauzolt minket egy azonos nemű szerelmes pár közvetítésével, és a Tom Hooper rendezői tehetségét bemutató A dán lány című filmmel. A Brooklyn elhagyja az előző két alkotás rendhagyó nézeteit, és egy egyszerű – voltaképp túl egyszerű – romantikus történetet mesél el Saoirse Ronan, Emory Cohen és Domhnall Glesson közvetítésében.

Akárcsak a megemlített két művészfilm, a Brooklyn is a fesztiválok, díjkiosztók zsűrijét választotta célközönségéül. Ez annyit jelent, hogy a hétköznapi mozinéző nem feltétlenül találja meg benne azt, amit egy romantikus filmben keres. Én is sokkal jobban szeretem az olyan produkciókat, amik „nekem” szólnak, és nem a nyugdíjas éveiket taposó díjazóknak, még akkor is, ha tudom, hogy a tapasztalatuk és szaktudásuk elegendő ahhoz, hogy megítéljék egy filmről, hogy az jó-e, vagy rossz. A film végére érve egy nevetségesen egyszerű konklúziót sikerült levonnom: a Brooklyn egy egyszerű romantikus film, amit szemtelen módon túlrétegeltek, hogy a célközönsége neki ítélje a díjakat.

Madonna Bella’

A történet szerint Eilis elhagyja Írországbeli otthonát, hogy új életet kezdjen az 1950-es évek New York-jában. Az Újvilágba való érkezés, az új élmények és egy szerelmi kapcsolat elfeledteti vele az óhaza iránt érzett honvágyát. Édesanyja haláláról értesülve hazautazik, és rájön, hogy az Amerikában megkezdett új kapcsolata nem tette semmissé szülőhazájában megkezdett viszonyát. Eilis lassan ráébred, hogy választania kell a két férfi, a két haza és a két kilátásba helyezett jövőkép között.

Érdekesnek hangzik? Nem. Ismerősnek? Naná! Ez a film egy milliószor felhasznált alapkoncepciót vesz elő, ráhúz pár eredetinek tűnő(!) réteget, új helyszínekre helyezi azt, új karaktereket pakol a szütyőbe majd lenyomja azt a torkunkon. Egy kicsit leegyszerűsítve a történet ilyen formát ölt: a fiatal lány új helyre költözik, két szerelem is gyötri ezzel együtt pedig két lehetséges jövő közül kell választania.

Miközben mind két „álmai férfiját” talonban tartja, hogy időt adjon magának a döntése meghozatalára, fel sem tűnik neki, hogy a körülötte lévők, kiváltképp a két szerencsétlen szerelmes adonisz a poklok poklát járja meg miatta… Igen… Mint az Alkonyatban. Mínusz a farkasok…

Tudom, kicsit röhejes hasonlat, viszont ha kellőképp lecsupaszítjuk az agyonszínezett történetet, megszabadítjuk a sallangoktól akkor ráébredünk, hogy Eilis valójában egy masszív önkínzó Bella, óhazában hagyott kedvese egy kevésbé „lautneres” Jacob, az új szerelmet pedig egy kicsit jobb szín-tónusba sminkkelt Edward jelenti. Probléma-e ez? Valójában nem, mivel a rengeteg felhúzott réteg elfedi a hasonlóságokat, viszont a sallangmentes alap, és a tanulság – már ha az Alkonyat rendelkezett ilyennel – ugyan az.

Mutasd mit tudsz!

A film erőssége a színészi játékban rejlik. A felsorakoztatott színészek remekül hozzák az elvárásokat, tehetségük vitathatatlan. Még egy-két mellékszerepet eljátszó is megcsillogtatja magát a film alatt, ami még több színt visz a film hangulatába. Mivel újfent egy kosztümös filmről van szó, ezért nem árt megemlíteni, hogy a korhű képalkotás ezúttal is remekel. Sőt! Sokkalta reálisabbnak, szebbnek, élőbbnek találtam a korabeli helyszínek ábrázolását a produkcióban, mint ahogy azt a Tom Hooper féle A dán lányban. A képi világot kísérő zenei motívumok szintén remekül építik fel az 50-es évek hangulatát.

Főszereplőnk, Saoirse Ronan egy igazán tehetséges színész. Volt ugyan egy-két gyengébb jelenete, amikor azt éreztem, hogy kiesett a szerepéből, viszont jórészt képes hozni a tőle elvárt játékminőséget. Már láthattuk őt a Grand Budapest Hotel-ben is, ott speciel szerintem sokkal jobban hozta a szerepét, még ha csak mellékkarakter jutott is neki.

A Brooklyn egy korrekt alkotás, amit kiválóként szerettek volna értékesíteni, viszont ha átlátunk a rengeteg sallangon, akkor ráébredünk, hogy egy milliószor vászonra vitt, lagymatag, sablonos történettel állunk szemben, amit a színészi játék és egy-két rendezői „aranypillanat” tart csupán fenn a víz felszínén. Aki szereti a művészfilmeket az nyugodt lélekkel tehet egy próbát, nem fog csalódni, aki viszont nincs oda a műfajért az inkább kerülje. Messziről…

-Kese-