TESZT – A Zenith Blue legújabb játéka, egy vérbeli hack and slash, ami egy egész korrekt – legfőképp a Devil May Cry-hoz hasonló – kombó-rendszerrel lett felvértezve. Repetitív, kör alakú arénákban kell ész nélkül lekaszabolnunk mindent, ami mozog, mindent, ami csupán ferde szemmel tekint ránk. És ebben nem karakterünk hölgyi bájai lesznek segítségünkre, sokkal inkább ökle, lába és frissen fent katanája.

Azt elismerhetjük, hogy ehhez a stílushoz nehéz olyan adalékot csempészni, ami kicsit is elkülöníti az egyes programokat egymástól. Ezúttal sem mondhatjuk azt, hogy túl sok újdonságot kapunk készhez a Mitsurugi Kamui Hikae-vel. Relatíve kicsi helyszíneken kell levernünk a ránk támadó szörnyeket, robotokat, egyéb ellenfeleket, akik hullámokban törnek ránk. Szintenként elénk vetül egy-egy boss, akit gyorsan lealázva már haladhatunk is a következő helyszínre. Egyszerű, tiszta hack and slash.

Kaszabolda

A „kombótlan” támadásaink kimerülnek az egyszerű ütés, rúgás, karddal való csapkolódás motívumaiban, azonban helyes kombinációkkal előcsalogathatunk több-kevesebb kombót is ellenfeleink életének megrövidítésére. Ezek néha mutatósak, néha pedig nevetségesen ostobák. A harcrendszer könnyen tanulható, egyszerű és butácska. Persze összetettebbre nem is volt szükség, hiszen az összes dolgunk az lesz, hogy levágjuk a ránk támadókat.

Ugyan hősnőnk kardvívói képességeit nincs okom vitatni, metélget jobbra, metélget balra, mikor ezt a parancsot adom ki neki a kontrollert görcsösen szorongatva, viszont ez egyáltalán nem igaz ellenfeleinkre. Az MI olyan szinten buta, hogy azt cirkuszban mutogatnám legszívesebben. Egy folytonosan visszatérő jelenet kísért álmaimban is, azóta, hogy először kipróbáltam a játékot. Ez pedig a következőképpen nézett ki: kényelmesen hátradőlve teszteltem a játékot, mikor hozzám régóta hű kontrollerem úgy döntött leszerel. A semmiből deaktiválódott irányítás ugyan egy cseppet felzaklatott, viszont a kép, amit a kijelzőre tekintve láttam, a végtelenségig elszórakoztatott. Az akkor épp robot küllemű humanoid ellenfelek körbeálltak, és komolyan mondom, perceken keresztül körülöttem szambáztak. Forogtak, „moon-walkoltak” (a lépések animációjáról lespórolták az időt) egy apró sugarú körbe körülöttem, viszont hosszú ideig egyiknek sem jutott eszébe, hogy tarkón vágja főhősnőnket.

Agymenés a köbön…

Azért egy jó játékot történettel kell megalapozni. Szerencsénkre a Zenith Blue szerint a rosszat is. A Mitsurugi is megkapta a hozzá illő story-t, ami annyira egyszerű, hogy a puszta gondolata is fájdalommal jár. A főhős kedves barátnője szert tesz egy démoni erővel felruházott kardra, majd elszökik vele, hogy annak erejét önös célokra használja fel. Feladatunk elkapni őt, és elorozni a fegyvert… Nagyjából ennyi is lenne. Ahhoz pedig, hogy végig járjuk a csöppet sem fantáziadús történetet, nincs is más dolgunk, mint végigverekedni magunkat az apró, kör alakú pályákon, a hullámokban érkező ellenfeleken, egy-egy boss-on.

Ha szemet is tudok hunyni az elképesztően túlegyszerűsített harcrendszeren, a zöldséges kosár IQ szintjén ragadt MI táboron, vagy épp a pofátlanul buta történeten, még mindig hatalmas hibának róhatom fel a program további hülyeségeit.

Ilyen példának okáért az, hogy a hack and slash játékok legerősebb eleme, hogy mehetsz és kaszabolhatsz, egy kicsit elmutálódott az alkotásban. Mert, hogy ehhez kell is olyan ellenfél, akit lehet kaszabolni. A Mitsurugiban nem elég, hogy egy zsák krumpli intelligenciáját kapták az ellenfelek, de még kevés is van belőlük. Ez igaz mind az egyszerre pályára kerülők számára, és a különböző fajtákra is. Van néhány megrajzolt ellenfél, amiből úgy csináltak többet, hogy azok ruházatát átszínezték, és némileg eltérő támadási animációkat kaptak. És ennyi…

A legpofátlanabb mégis a játék grafikája. Hősnőnk ugyan úgy ahogy még elfogadhatóan van kidolgozva, viszont minden más már trash kategória. A háttér élettelen, fájóan rideg. Az ellenfelek ugyan nem lennének rondák, viszont kicsit leegyszerűsített sablonokat gyártottak hozzájuk, és sajnos még a lépések megtétele is nehezükre esik. Legtöbbször inkább Jacko-t játszanak, mintsem felénk sétálnának. (Bár az tény, hogy a Samba nagyon megy nekik, mivel úgy körbe táncolnak minket, amíg elemért kutatunk a kontrollerünkhöz, hogy attól leesik az ember álla. Nincs is más dolgunk, mint megpróbáljunk jól kinézni a táncoló robotok között.)

Elkaszálva

Egyszerű játékmenet, repetitív arénákkal, buta MI-vel, és rusnya grafikai megoldásokkal. Ezt nyújtja a bizalmat szavazóknak a játék. A stílusában mindent alul sikerült múlnia, még a legpozitívabb hozzáállású embereknek is beletörhet a bicskája a programba. Még nehezebb nehézségi fokokon sem jelent valódi kihívást (közepes módon kezdtem, majd a 20 perc utáni „ezt meguntam” sóhajt követően feljebb nyomtam a szintet), főleg azoknak nem, akik nem ma kezdik az ipart a stílusban.

-Kese-

Kiadó: Playism

Fejlesztő: Zenith Blue

Stílus: Akció, Hack and slash

Megjelenés: 2016. február 16.