TESZT – Faith, a csinos, filigrán, macskaügyességű „futónő” visszatér, hogy a 2007-es Mirror’s Edge folytatásában ismét felhőkarcolók tetején hajtsa végre a legnyaktörőbb parkour mutatványokat. Miután egy teljes évet lehúzott egy futurisztikus börtönben, kiengedik, ő pedig ismét belép a régi „futók” közé, hogy életveszélyes küldetések tucatjait vállalja a szédítő magasságokban.

Glass képzeletbeli városában járunk, amely Cascadia hatalmas metropolisza. Különféle sötét politikai üzelmek után Cascadia a 13 megakorporációból álló Konglomerátus autoriter irányítása alá kerül. A hatalmat birtokló nagy cégek egyike a Kurger Holding, amelynek tulajdonosa, Gabriel Kruger a félkatonai rendőrséget (vagy inkább: erőszakszervezetet), a Kruger Security-t (K-Sec-et) is vezeti.

A cascadiai disztópikus társadalom egyfajta kasztrendszerben él és a polgárok nagy részét nem is nagyon veszik emberszámba: “alkalmazottaknak” nevezik őket és korporációknak dolgoznak és mind a Hálóhoz vannak kötve, amely egy társadalmi ellenőrző hálózatrendszer, amely mindent és mindenkit összeköt és monitoroz. A “futók” ügyes ellenállók, akik fellázadtak a rendszerrel szemben és a háztetőkön élnek, abból élnek, hogy veszélyes küldetéseket vállalnak, miközben a K-Sec vadászik rájuk.

Eredetiségteszten megbukott

Faith, a játék főszereplője az egyike a legügyesebb futóknak. Ahogy kiengedik a börtönből, már fel is keresi régi társait, hogy folytassa régi hivatását. Bár a játék elvileg „reboot”, őszintén szólva a sablonos, kliséhegyekkel teli sztori meglehetősen hidegen hagyott. A legtöbb karakter meglehetősen unalmas, és klasszikus sci-fi vagy kalandfilmekből köszön vissza.

Ráadásul nem elég, hogy az átvezetőknél találkozunk velük, de még a fülesünkben is folyamatosan hallgathatjuk a szövegelésüket, sőt, ha meghalunk, a játék visszatölti a már lejátszott monológokat párbeszédeket is. Hozzá kell azért tenni, hogy egy-két olyan érdekesebb figura – mint például a küldetéseket adó szociopata hacker hölgy – kicsit színesitik a karakterek unalmas repertoárját, de sajnos elég kevés van belőlük.

A küldetések sem vallanak túlzott eredetiségükről: hozd el ezt a tárgyat, mentsd meg azt a személyt, lopj információt, adatchipeket stb. Láttunk már ilyet. Ráadásul hiába „open world” a játék, nem túlzottan változatosak a mellékküldetések sem. Persze ezekből is akad bőséggel, de inkább a főküldetésekre koncentráltam, hogy a sztoriban haladják.

Sajnos a fejlesztők elkövették azt az alapvető hibát, amely open world játéknál megbocsáthatatlan bűn: a főküldetésekhez hasonló unalmas mellékküldetéseket próbálnak lenyomni a játékos torkán, ahelyett, hogy változatos mellékaktivitásokat nyújtanának, mint például a Grand Theft Auto V-nél. Képzeld el, ha egy Grand Theft Auto-ban a választható mellékkülldetések is csak arról szólnának, hogy lopj autót, vagy rabolj bankot. Végigvinnéd akkor ezeket is? Hát persze, hogy nem. Ezért hanyagoltam én is ezeket és csak a fősztorira koncentráltam.

Fuss, Faith fuss!

Amikor 2007-ben megjelent az első Mirror’s Edge, a parkourral épülő játékmenet kétségtelenül újdonságnak számított, hiszen még az Assassin’s Creed első része sem jelent meg (ugyanabban az évben, pár hónappal később látott napvilágot). Később a parkour egyre divatosabb játékbeli elem lett, egyre több címnél „futhattunk az életünkért”, a sorozattá váló Assassin’s Creedről nem us beszélve. Én személy szerint valahogy mindig is jobban szerettem a külső nézetes címeket ebben a műfajban, 2007-ben mégis megragadott a Mirror’s Edge, amelyről akkor ezt a cikket írtam.

Azóta viszont eltelt pár év és különösen a zombik elől menekülős Dying Light sikere után kíváncsi voltam, hogy a Mirror’s Edge készítői milyen újabb elemmel spékelik majd meg az eredeti parkourra épülő játékmenetet. Nos, hogy őszinte legyek, nem sok jelentősebb újdonságot találtam. Az egyetlen igazi „újdonság” a szigonykötél, amellyel Tarzan módjára lendülhetünk át nagyobb tátongó mélységek felett, de ezt leszámítva szinte végig olyan érzésem volt, mintha még mindig a 2007-es címmel játszanék.

Ennek az open world elrendezésnek sincs túl sok értelme, ha az önismétlő küldetéseken túl az sem túl felemelő, hogy nagyjából ugyanazokon az útvonalakon kell eljutni fontosabb helyszínekre, vagy legalábbis egy idő után ismerni fogjuk mindegyiket. Hab a tortán, hogy bizonyos küldetések „egyutasak”, méghozzá a legnehezebbek és ha nem tudsz átfutni a falon egy adott ponton, akkor kezdheted mindig előlről. OK, persze a 2007-es Mirror’s Edge alapvetően lineáris volt, viszont ott valahogy jobb, érdekesebb volt a pályaszerkesztés – bár lehet, hogy csak a „megszépítő messzeség” hat rám.

Hűtlen kezelés

Összességében azért a parkour rendszer egyértelműen ott van a szeren. Sajnos ugyanezt nem lehet elmondani a harcrendszerről, amelyik az egyik legbénább és szerencsétlenebb, amit az utóbbi időben AAA címben láttam. Faith ugye ebben a részben semmilyen fegyvert sem használ, cserébe igazi kung-fu bajnok, aki akár egy hadseregnyi, állig felfegyverzett K-Sec kommandós csapatot is lazán elintéz. Persze, csak akkor igazán „lazán”, ha nem nagyon szúrod el a fatengelyes harci mozdulatokat. Az alapütés és rugás elég könnyen megy, bár borzasztóan primitíven néz ki, ahogy Faith lekever egy-két maflást egy sisakban és harci öltözékben lévő kommandósnak, amitől az (jó esetben) gyorsan elterül. Ugyanakkor minden más „speciális harci mozdulat” rettenetesen idegesítő és rosszul kivitelezhető.

Mivel semmilyen tűzfegyvert sem használunk, így az AI-nak sem kell semmi extrát sem felmutatnia. Jönnek, tömegben, mint a birkák, és vagy gumibottal ütnek, vagy lőnek, vagy egy speciális hullámokat kibocsátó fegyverrel sokkolnak. A sokkolósak egyébként borzasztóan idegesítőek és az is eléggé röhejes, hogy sokkal hatékonyabbak és nagyobb kárt tudnak okozni, mint géppuskás társaik. Ráadásul mintha valamilyen mágikus pajzs védené őket: a gumibotosokkal és tűzfegyveresekkel ellentétben őket szinte csak hátulról lehet leverni, mert szemből nagyon keveset tudunk sebezni.

Összességében a harcrendszer a Mirror’s Edge Catalyst legnagyobb mélypontja: nem csak hogy egyáltalán nem realisztikus, de ráadásul körülményes és idegesítő is – egyérteéműen nem szórakoztató.

“‘Cause I gotta have faith, faith.” (George Michael)

A látványvilág szempontjából viszont nem kell csalódnunk a játékban – még akkor sem, ha igazából a vizuális világa olyan, mintha a régi Mirror’s Edge HD remake-je lenne. Persze, itt már jó pár látványos házfalakon megjelenített videoreklámban gyönyörködhetünk, de ezeket leszámítva igazából minden olyan, mint az előző játékban – még maga Faith is.

Ettől függetlenül tényleg rendkívül hatásos, amint a disztópikus felhőkarcolók tetejéről a távolba nézünk, vagy az alattunk kavargő autókra tekintünk. A Mirror’s Edge-nek nagy sajátos, egyedi színpalettája is van, melyet ha először látnék, biztos dobnék tőle egy hátast.

Faith No More

Bár a Mirror’s Edge kilenc éve tényleg egy eredeti, ütős címként maradt meg emlékezetemben, a Mirror’s Edge Catalyst viszont nem ad hozzá túl sokat sem a játékmenetével, se a sztorijával, sem a vizuális világával. A fejlesztők által kihangsúlyozott „újdonságok” engem nem nyűgöztek le: a kötelező „multiplayer” (stasztikai) elemek szerintem a parasztvakítás kategóriájába sorolhatóak, az open-world pedig inkább csak ilyen „muszájból” a játékra erőltetett félmegoldás.

Summa summarum, ez a játék sajnos hiába újabb rész: egyéretelműen elavult játékelemekből építkezik, felejhető, sablonos sztorival. Ha ez mind nem zavar, pusztán egy kicsit szaladgálni szeretnél egy szép grafikájú, disztópikus sci-fi világban, akkor érdemes egy próbát tenned vele, de az biztos, hogy vannak ennél jobb open world/parkour címek is.

-BadSector-

A játékot a KonzolKirály.hu webáruház bocsátotta rendelkezésünkre!

Kiadó: Electronic Arts

Fejlesztő: EA DICE

Stílus: FPS platformer akció

Megjelenés: 2016. Június 9.