FILMKRITIKA – Keverj össze egy kis Harry Pottert X-Mennel, csöpögtess bele némi horrort, időutazást, és tedd be főszereplőnek a szexi és rendkívül elegáns Eva Greent és íme, már kész is Tim Burton, az excentrikus rendező legújabb alkotása. Hmm… Hiányzik még valami? Ja, igen. Az eredetiség.

“People are strange when you’re a stranger” – énekelte Jim Morrison annak idején, és ez a dalszöveg akár Tim Burton mantrája is lehetne. A ’89-es, első modern Batman-film, Ollókezű Edward, Sweeny Todd és más mesteralkotások rendezőjének sajátos, eredeti stílusa szinte védjegyévé vált. Ebben a világban érzi magát Burton otthonosan, így nem csoda, hogy a Big Eyes (Nagy szemek) című filmje, amelyben először próbálkozott a „normális” stílussal, megbukott.

„Járt utat járatlanért el ne hagyd”: Burton megtanulta a leckét és visszatért szokásos különleges stíluselemeihez a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei című filmjében. A film Ransom Riggs nevű író regényéből készült, aki úgyszintén szürreális, félelmetes és enyhén horrorisztikus stílusban írta mag könyvét, így Burton tényleg biztosra ment az adaptációnál. Túlságosan is.

Már csak maga Harry Potter hiányzik

A Harry Potter-es elemek egyértelműen szerepet kaptak Riggs regényében és a filmben egyaránt: fiatal fiú, aki nem érteni a szüleit, nagyapját a „valós világban”, az „időcsavarokon” keresztül elérhető „másik dimenzióban” pedig egy olyan iskola található, amelyik tele van különleges képességekkel rendelkező gyerekkel. A rendkívüli csemetéket a csinos, arisztokratikus oktatónő (Eva Green) pátyolgat, az iskolát pedig félelmetes, veszélyes lények fenyegetik, illetve az a tény is, hogy az „időcsavart”, amelyen keresztül örökké 1943 egyik napjában tudnak maradni, egyszer valamiért lezárják.

A sztori leginkább abban különbőzik az „ihletet” nyújtó J.K. Rowling klasszikus regénysorozattól, hogy sokkal nagyobb szerepe van a főszereplő srác szüleinek és a valós világ is sokféle aspektusban sokkal jelentősebb, mint a Harry Potterekben.

Mint a korábbi Burton filmek főszereplői, Jake Portman (Asa Butterfield, Hugo) is eléggé problémás gyerek, akit nem értenek meg a szülei (Chris O’Dowd, Kim Dickens), de az apai nagyapjához ugyanakkor sokkal közelebb áll (Terence Stamp), aki a család többi tagjához hasonlóan egy tengerparti floridai kisvárosban él. Jake sohasem unja meg nagyapja csodálatos meséit, amelyek arról szólnak, hogyan került a második világháború előtti Lengyelországból egy olyan furcsa kastélyba, amelyben különleges gyerekek élnek, mielőtt még belépett volna az angol hadseregbe.

Burton rutinja rendben van, de a film mégis túl lassú

A rendező affinitása a különleges világok, karakterek és lények ábrázolása terén csöppet sem változott és a Jake és Emma közötti kémia (mind a rendezés, a sztori és a szereplők terén) teljesen rendben van. Igazából még az is lehet, hogy jobban jártunk volna, ha Burton erre a különleges karakterek közötti szerelmi szálra koncentrál, így egy egészen egyedi filmet kaphattunk volna.

Sajnos, erről szó sincs, ami pedig egyértelműen a film nagy hibája, hogy a film első felében valami elképesztően lassan hömpölyögnek az expozíciót felölelő események. Ráadásul a bevezető részről annyira ordít, hogy az az X-Men sorozat „csodagyerekeinek” kastélyát nyúlta le, hogy szinte csak le kellene cserélni Vándorsólyom kisasszonyt X Professzorra, és már az X-Men valamelyik részébe is csöppennénk. Ami ugye annyira nem nyerő. A forgatókönyvet egyébként az a Jane Goldman írta, aki az X-Men: Az elsők szcenárióján is dolgozott.

Látvány terén Tim Burton ismét otthonosan mozog

A film vizuális világa nagyjából rendben van, különösen olyan jeleneteknél, ahol Emma a levegőben lebeg, vagy Miss Peregrine fenomenális sólyommá átváltozása tekintetében, vagy amikor az óceán mélyére merült óriási, rozsdás óceánjáró Emma varázslatának köszönhetően a víz felszínére bukkan. Nem szoktam filmeknél említeni, de ezúttal külön dicséretet érdemel a kosztümök is, különösen Vándorsólyom kisasszonyé, mely nagyszerűen feszít Eva Greenen.

Kár, hogy a film utolsó nagy, „klimatikus” összecsapásáért, amely nem csak a történetet zárja le sután, hanem felborítja a Burton által addig nagyon finoman kialakított stílusegyensúlyt. Nem akarok spoilerkedni, de lényeg, hogy a modern világban láthatunk egy elég idétlen összecsapást különféle lények között, ráadásul a felcsendülő modern techno dallamok még inkább elütnek a film hangulatának egészétől. Bár a filmben egyébként is messze a tökéletestől, ez az utolsó előtti fontosabb jelenet egyfajta kegyelemdöfésnek is felfogható.

Ugyanakkor ez a furcsa stílusegyesülés – a múlté és a jelené – talán igazán a bizonyítéka annak, hogy Tim Burton csak a múltban volt képes igazán nagyot alkotni. Az egykor legendásnak számító rendező számára igazi pech, hogy a valóságban nem létezik olyan időcsavar, melynek segítségével ismét visszatérhetne filmet rendezni 1982 és 1996 közé. Ezt az időcsavart ugyanis már lezárták.

-BadSector-