TESZT – Miközben a Battlefield 1 a száz évvel ezelőtti világháború múltjába tekint vissza, addig az Activision és az Infinity Ward folytatták a jövőbeli harcok sorozatát. Hogy ez mennyire volt bölcs döntés ez, vagy sem azt majd a végleges eladások bizonyítják. Az viszont biztos, hogy a korábban leginkább a multiplayerre kihegyezett „COD” egyjátékos hadjáratával ezúttal a fejlesztők az Infite Warfare-el olyat tett le az asztalra, amely talán a legkiemelkedőbb az egész sorozatban.

 

Pedig az Infinite Warfare cím talán, mint minden idők egyik legkevésbé kreatív címével vonul be a játéktörténelembe. Volt már ugye Modern Warfare, Advanced Warfare és most… Infinite Warfare! Húha, ezen a címen aztán tényleg nehéz sokat gondolkozhattak a fejlesztők! Nem csoda, ha ez a cím – párosítva a már sokszor felhasznált félig sci-fi környezettel – a sorozatba már belefáradt játékosok ellenszenvével találkozott.

Gyakorlatilag ugyanezt kaptuk már jó ideje a sorozat különböző részeiben, sőt, a Titanfall 1, és Titanfall 2-ből is ismerős elemekkel és környezettel is találkozhatunk a Call of Duty legújabb részében. Ráadásul az Activision marketing kampánya sem volt túlzottan lelkesítő, vagy kiemelkedő. Persze, az érthető, hogy nem akarták agyonhype-olni ezt a részt, lévén az Activision tisztában volt a játékosok ellenérzéseivel, ugyanakkor frappánsabb, látványosabb trailerek, vagy a játék tartalmára vonatkozó kicsit tartalmasabb kommunikáció nem ártott volna. Az mindenesetre biztos, hogy eleinte én sem vártam túl sokat az új résztől. Ennél nagyobb meglepetés nem is érhetett volna…

A jövő markában

Az Infinite Warfare sztorija és univerzuma kicsit olyan, mintha keverték volna a Battlestar Galactica, a Killzone, a Halo és persze Call of Duty világát és történeti elemeit. Az emberiség végre meghódította a kozmoszt, és bár csak a mi naprendszerünkön belül, de több bolygó kolonizációja is megkezdődött. Sajnos, mi, emberek képtelenek vagyunk békében élni – ehhez még a világűr sem elég nekünk. Kicsit hasonlóan a 18 századi Amerika történelmének alakulásához, a Föld kolóniái fellázadnak a Föld által irányított kormány ellen.

Ezt a rebelliót konkrét katonai tett is követi: megalakult a Settlement Defense Front (Telepesek Védelmi Frontja), amely egy rendkívül agresszív katonai szövetség és váratlanul megtámadja a Föld által irányított United Nations Space Alliance (Egyesült Nemzeti Űrszövetség) seregeit. Kegyetlen interplanetáris háború kezdődik, melynek valódi célja most is a szokásos: a bolygókon kibányászott nyersanyagok feletti uralom.

Ez idáig inkább egy stratégiai játék univerzumának felvázolására emlékeztet, azonban az Infinity Ward szerencsére nagyon is személyessé teszi a történetet, amely Nick Reyes hadnagy, egy elképesztően vakmerő és mégis az embereiért a végsőkig kiálló Special Forces tiszt útját követi, aki harcmezőn kerül egyre magasabb rangra. A fejlesztők rendkívüli figyelmet fordítottak arra, hogy a történetet és karaktereket Call of Duty játékhoz mérten sokkal jobban kidolgozzák, ezáltal maximálisan beleéljük magunkat az egyjátékos hadjárat forgatagába.

Emellett a hadjárat másik nagy pozitívuma, hogy annak ellenére, hogy fő történetszál nem változik, ugyanakkor a fejlesztők rábízták a játékosra, hogy bizonyos küldetéseket hogyan teljesítenek, milyen mellékküldetéseket választanak, illetve Captain Reyes katonai csízmájába bújva néha igen kemény döntéseket is kell hoznunk.

Nem tudsz semmit, Kit Harington

A Trónok harcában Jon Snow-t alakító Kit Harington áll ezúttal rosszfiúként a másik oldalon. Amennyire kiemelkedő az összes színész alakítása, Kit Haringtonnál elég nehéz eldönteni, hogy egy hátborzongatóan érzelemmentes pszichopatát próbált megformálni, vagy csak eszement módon unta magát, amikor a Los Angeles-ben lévő mo-cap stúdióban felolvasta a szövegét.

Mindenesetre az általa alakított Salen Kotch tábornok a játék egy bizonyos szakaszában végső csapást próbál mérni a Föld flottájára (mert természetesen egy békés parádéra összeáll a teljes flotta…) és nem maradhat csak egy űrcirkáló, amelyen egy kétségbeesett támadást indíthat Kotch ellen – ki más lenne rajta, mint hősünk.

OK, ez így elég klisésnek hangzott és ellentmond az eddig kihangsúlyozott pozitívumoknak, de a hihetetlenül látványos robbantásokkal, csatákkal, a Föld lakosságát ért torokszorító terrorista akciókkal tarkított történet révén az Infinite Warfare hadjárata meglepően színvonalas és élvezetes – számomra a COD legjobb része ebben a tekintetben.

Ráadásul a játékból végre a humort sem felejtették ki. Hősünknek ugyanis van egy állandó társa, aki konkrétan nem hús-vér ember, hanem egy majdnem emberi intelligenciával megáldott robot, Ethan, aki a megfelelő pillanatban a feszültséget kicsit csökkentő, remek poénokkal dobja fel az akció forgatagát.

A történet tehát ezúttal tényleg elsőrangú, emlékezetes, jól megformált hősökkel, de vajon milyen a játékmenet?

Csillagok háborúja

Természetesen az Infinite Warfare játékmenete alapvetően nem tér el a COD játékokétól – még a sci-fi világ ellenére sem. Mivel (főleg nehezebb szinten) elég pár lövés és saját vérünk borítja be a képernyőt, miközben haldoklunk, szó szerint létfontosságú, hogy a fedezékeket, pusztító, vagy taktikai, bénító gránátokat, fegyvereket minél jobban kihasználjuk. Az AI általában véve rendben van, az emberi katonák, illetve robotok kellő kihívást nyújtanak – különösen a nagyobb darab, vagy monstrum mechanikus főellenfelek. A pályák jól ki vannak dolgozva és a küldetések során nem éreztem olyan igénytelen, multiplayerből átrángatott megoldásokat, mint a Battlefield 1 esetében.

Igaz, találkozunk máshonnan visszaköszönő megoldásokkal, a készítők lelkiismeret-furdalás nélkül „lenyúlták” a falfutást a Titanfallokból, vagy a Mirror’s Edge-ből, de ezt annyira nem erőltették a hadjárat során, hogy különösebben zavaró lenne.

A fegyverarzenál változatossága és számszerűsége tekintetében is egészen elképesztő – kicsit már sok is. Szinte minden sarkon, vagy az elhullott ellenség merev ujjai közül újabb és újabb hagyományosabb, vagy inkább sci-fibe illő pisztolyt, puskát, gépfegyvert, sugárvetőt ragadhatunk fel. A készítők a védekezésről sem feledkeztek meg: energiapajzsok, lecövekelhető energiafalak védenek az ellenségi pusztító lövéseitől. A pajzsot amúgy a közelharc során is használhatjuk, de ha épp nincs a kezünk ügyében, akkor brutális és csendes kivégzésekkel odázhatjuk el, hogy felfedezzen az ellenség és felforrósodjanak az események.

Kapitány a hídon!

Az első földi összecsapások után rövidesen a világűrbe kerülünk egy hadihajó fedélzetén, illetve villámgyorsan cikázó vadászgépek pilótafülkéjébe szorítva magunkat. A hadihajó a bázisunkat is jelenti, ahol a térképasztalról indíthatjuk a nem lineáris küldetéseket, de akár körbe is járhatjuk a hajó különböző részeit, például a kapitány kabinjába is benézhetünk – ezzel van egy kicsit „mass effectes” beütése is a játéknak.

Az űrbéli összecsapások – számomra kellemesen meglepő módon – rendkívül élvezetesek. Amikor a vadászgépekben harcolunk, a játékmenet az egykori Wing Commanderre (vagy a későbbi Wing Commander klónokra) emlékeztet, csak éppen modern köntösbe öltöztetve. A nagydarab hadihajók között lavírozva kell kikerülnünk az ellenség lézerágyúit, rakétáit csali (flare) kiszórásával eltéríten, közben a hozzánk hasonló szélsebes ellenséges vadászgépeket becserkészni és minél gyorsabban elintézni. Az egyetlen megmosolyogtató játékelem, hogy vadászgépünk kicsit „érdekes módon” ugyanúgy „helyrepofozódik” a találatok okozta sérülésektől, mint amikor FPS módban a földfelszínen harcolunk (nem, nincs A2D2 robotunk).

Amikor pedig űrhajós ruhában hajtunk végre küldetéseket, akkor a világűrben úszva, a lebegő roncsokat fedezékként kihasználva kell az ellenséget elintézni. Egy kampós végű acélhuzaggal oda is ránthatjuk magunkat bármilyen tereptárgyhoz, vagy akár az ellenséghez is, akinek betörve űrhajós sisakját szörnyű halált okozhatunk. Volt már űrhajós harc a Call of Duty: Ghosts-ban is, mondanom sem kell, hogy köszönőviszonyban sincs az Infinite Warfare-el – ezen a téren sem.

Terített multi

Sokak számára persze a leglényegesebb a játék multiplayer részével. A legjelentősebb különbség a sci-fi környezetben rejlik, de igazából eget rengető játékmenetbeli eltéréseket az előző COD-hoz képest nem fogunk fellelni a játékban.

Az osztályokat itt „combat rig”-nek hívják és ezeknek köszönhetően tudjuk karakterünket fejleszteni a multipartik során. A combat rigekkel eléggé jelentősen tudjuk alakítani saját karakterünket, beleértve a harcmodort, vagy az arzenálunkat is. Mindegyik „rig” más és más harcmodort takar, beleértve az alapvető arzenált, illetve olyan egyedi képességeket is, amelyeket a harcmezőn tudsz alkalmazni. Így tehát a játékstílusunktól függően választhatunk magunknak riget – aszerint, hogy inkább a lopakodást, vagy a kőkemény tűzharcot kedveljük.

A másik újdonság a mission teamek bevezetése, melyeknek köszönhetően a csapatunk is szintet tud lépni, sőt, még bónuszokat, egyedi fegyvereket és kitüntetéseket is kaphat, ha eredményes a harcmezőn.

A szingliben mellőzött bizonyos játékelemek a multiban sokkal nagyobb szerepet kaphatnak, mint például a falfutás. Emellett zéró gravitációban multiban harcolni olyan élmény, amelyet eddig kevés FPS-ben próbálhattunk csak ki. Persze ezt a „hagyományőrző” COD-osok nem biztos, hogy kedvelni fogják, de azért összességében ez a COD sem fog csalódást okozni a rajongóknak.

Walking COD

Végül muszáj még említést tenni az Zombies in Spaceland játékmódról. Az hörgő, nyáladzó, lejárt szavatosságú élőhalottakat az Infinity Ward először szerepelteti saját COD-jában, miközben a Treyarch minden egyes címébe beletette. Az Infinite Warefare rendkívül komoly – sőt, gyakran komor – hangvételével szemben a Zombies in Spaceland inkább vicces, sőt komikus. A The Valley Girlben például kanállal kell elintézni a zombikat, de van olyan rész is, ahol diszkóban táncolnak és lézerrel kell őket elintézni.

Csapatokat is alakíthatunk és megpróbálhatjuk túlélni a zombik támadását egy elhagyatott vidámparkban. Amikor pedig meghalunk, visszakerülünk egy 1980-as játékba, mint például a Pitfall. Ahogy egyre magasabb szintre lépünk, egyre nehezebb lesz a játék – csak úgy, mint az Infinite Warfare-ben.

Tanult az Activision a Ghosts kreatív kudarcábal

Igen, ez most már két igen jó, és a harmadik remek Call of Duty után egyértelmű. OK, a futurisztikus, sci-fi környezet talán sokak számára visszatetsző, illetve ez az „ellendrukk” sem tett túl jót az előrendeléseknek, de aki ad az Infinite Warfare-nek egy esélyt, az nem fogja megbánni. Egyértelműen jó ötlet volt az Activisiontől, hogy hagy időt a stúdiónak, hogy elég időt dolgozzanak a címeiken és ne kelljen ezeket összecsapni. Az is pozitívum, hogy hagyta az anyacég az Infinity Wardot, hogy rizikót is vállaljon, új játékelemeket is beleépítve a legújabb részbe, mint például az űrhajós csata, ami számomra rendkívül feldobta a játékot.

Bár az FPS piac így év végére már megint elképesztően „túlterhelt” (beleértve a régi címek remastereit is), szerintem az Infinite Warfare a legjobbak között szerepel – mindenképpen jobb, mint a szingliben rendkívül harmatos Battlefield 1. Nekem egyértelműen a kedvenc COD-om, nagyszerű változatos hadjárattal, jól kidolgozott univerzummal, helyenként – pont a megfelelő mértékben komor – elsőrangú sztorival és olyan új elemekkel, amelyek tényleg feldobják a régi COD receptet. Úgy látszik, a 13-as itt szerencsés szám volt!

-BadSector-

A tesztverziót a Magnew Kft. bocsátotta rendelkezésünkre!

---

Kiadó: Activision, Sony Interactive Entertainment

Fejlesztő: Infinity Ward

Stílus: First-Person, Shooter, akció

Megjelenés: 2016. november 4.