FILMKRITIKA – Mostanra már nyilvánvalóvá vált, hogy J.K. Rowling csak nem tud elszakadni a Harry univerzumtól. Ezt a tényt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a Legendás állatok és megfigyelésük című régenyéből készült forgatókönyvet is maga J.K. Rowling írta, a rendező pedig az örök favorit: David Yates, továbba nem kevesebb, mint öt rész is készül ebből Harry Potter előtörténetből. Vajon hogyan sikerült ez az előtörténet?

A film eseményei 1926-ban, New Yorkban játszódnak, ahová Newt Scamander (Eddie Redmayne), „magizoolgista” és egykori Hogwarst tanuló érkezik, bőröndjében tele egzotikus állatokkal. Ahogy sétálgat az utcákon, akkor veszi észre, hogy a várost lerombolta egy rejtélyes destruktív erő – egyfajta sötét tornádó, amelynek szemei vannak. Ráadásul a városban kavar egy sötét varázsló is, Graves (Colin Farrell), akitől persze csak rosszra számíthatunk.

Érdekes kezdet…

…miért nem ér fel mégsem a  Legendás állatok a Harry Potter legendához? Képileg teljesen rendben van a film, különösen azoknál a jeleneteknél, amikor a lények előkerülnek Newt táskájából és elszabadulnak a városban, vagy amikor elszabadul egy sötét, felhőszerű lény New York városa felett és mindent romba dönt.

Magukat a címszereplő lényeket is elképesztően jól kidolgozták, akár aranyosak, viccesek, vagy félelmetesek, ezen a téren egy percig sem vallott kudarcot a rendező. Mindenre pedig a koronát John Williams időnként felcsendülő, fülbemászó Harry Potter dallama rakja fel, amely a rajongókat szinte az ekésztázisba kergeti. Most komolyan, mit lehet ezen elszúrni?

Legendás állatok, bosszantó hősök

A film legnagyobb problémája, hogy a főszereplői nem túlzottan karizmatikusak, vagy érdekesek. A korai Harry Potter filmekben majdnem az összes karaktert eredeti, jópofa gyerekek, fiatalok alakították (akikből később profi színészek lettek), illetve olyan veterán színészek, aki rövid szerepeikben is nagyot alakítottak.

Itt kaptunk egy Eddie Redmayne-t, aki ugyan más filmekben már bizonyított (A mindenség teóriája), de ahogy itt erőlködik a szándékosan „szórakozotott professzor” karakterével, az idétlenül előrefésült hajú, karakterével, a semmibe meredető tekintetével és kisfiúsnak szánt mosolyával, zavarodott tekintetével, olyanná válik, mint valami műanyag Hugh Grant-klón a színész korai időszakából. Hugh Granttól pedig mindig is hideglelést kaptam, szóval Eddie Redmayne játéka, karaktere is inkább idegesített.

A karaktereket érintő másik probléma, hogy az egymáshoz tartozó színészek, illetve általában véve az egész „csapat” között nagyon gyenge az kémia. A legrosszabb a helyzet Eddie Redmayne és a Tina Goldstein mágikus nyomozót alakító Katherine Waterston esetében – pedig  a Harry Potter-kánon szerint ez a két karakter később férj és feleség lesz és minden bizonnyal szerepelnek majd a négy másik részben is, tehát jól teszik, ha kicsit rágyúrnak erre a vonalra.

Érdekes, hogy a csapat másik tagja: a konzvergyári munkás, de pékségről álmodozó kövérkés, eleinte butuska, de mégis vicces Jacob Kowalski (Dan Fogler) és az erotikától túlfűtött, bombázó Quienne Goldstein (Alison Sudol) között sokkal jobb a kémia, illetve színészként Fogler le is játssza saját jól megformált karakterével a többi pozitív szereplőt alakító színészt.

A „sötét oldalon” már sokkal jobb a helyzet. Colin Farrell szinte rutinból hozza Mr. Graves, a film főgonoszának sötét, fekete mágus, nyilvánvalóan önző célokért küzdő, mégis összetett karakterét, a meggyötört fiatal srácot, a saját – nagyon is valóságossá váló – démonjaival küzdő Credence-t alakító Ezra Miller pedig talán a Harry Potter filmek egyik legerősebb karaktere és őt alakító színésze egyaránt.

Végül – ahogy már meg is írtuk – a filmben Johnny Depp is megfordul egy rövid kameo erejéig: nem kisebb figurát alakít majd, mint a Harry Potter-világ legnagyobb sötét mágusát, Grindewaldot. Hogy milyen Johnny Depp, mint Grindewald? Nos, a meglepetést nem akarom lelőlni (amely inkább vizuális jellegű, mint maga a tény, hiszen az már rég kiderült), engem így elsőre nem győzött meg, de persze ebből a nagyon rövid jelenetből még nem derült ki semmi. Depp természetesen sokkal többet játszik majd a következő filmekben, így a botrányos házassága és válása révén megtépázott renoméjú sztár számára ez a szerep lehetőség lehet, hogy ismét felfelé íveljen a karrierje abból a mélypontból, ahol most van.

Vicces állatkák, villanó keblek

A film nagy problémája még, hogy nehezen veszi fel a ritmust. A film első része lassú és bizony kicsit unalmas is: Newt rohangászik fel-alá az állandóan szökevény lényei után a 1926-os New Yorkban. Redmayne hiába is próbálkozik, nem egy Harold Lyod, szerencsére a lényei azért tényleg igazán mulatságosak – különösen az a kis tolvaj négylábú, aki mániákusan rajong az aranyért.

Az ilyen Jégkorszakra is emlékeztető, mulatságos részek viszont valahogy furcsán illeszkednek a drámai, időnként már-már horrosztikus jelenekethez, melyek során a sötét felhő embert öl, illetve a film alapvetően darkos hangulatához.

Ha már felnőtt részekről beszélünk, nem szabad elfelejteni az érzékiségtől túlfűtött Alison Sudol (Queenie Goldstein) karakterét sem, aki mélyen dekoltált mellei és erotikus megjegyzései („igen, tudom, hogy amikor meglátnak, mire gondolnak a férfiak”) révén messze nem kapcsolható az eddigi Harry Potter filmek „családbarát” vonalához.

Ami a ritmust illeti: szerencsére a film második felére azért beindulnak az események és ha kicsit nehezen is áll össze, hogy az egész történetet igazából milyen irányba akarták elvinni, a film utolsó harmadára tényleg felpörögnek az események és kusza szálak is rendeződni látszanak.

Nem mindenkinek

Bár a Legendás állatok és megfigyelésük darkosabb hangulata, vizuális világa, és remek 1926-os new yorki helyszíne révén sokkal inkább belopta magát a szívembe, mint a Harry Potter mozik, ugyanakkor mégiscsak a rajongóknak tudnám leginkább ajánlani. A történet túlságosan csapongó és a családmozis vicces lények, illetve sötét, már-már horrorba hajló filmes elemek keveredése nem mindig szerencsés – már csak azért sem, mert egyértelműen ez az első Harry Potter film, amire nem ajánlanám, hogy a gyereket elvigyük. Nincs más hátra, mint reménykedni, hogy a kicsit hullámzó teljesítményű első rész után a Johnny Deppel felvértezett folytatás sokkal szolídabb J.K. Rowling-élmény lesz.

-BadSector-