FILMKRITIKA – Napjainkban kémthrillert és klasszikus szerelmi drámát keverni legalább annyira necces, mint amilyen Brad Pitt és Angelina Jolie házas élete volt, mielőtt a Szövetségesek forgatása alatt elváltak volna. Megszoktuk már, hogy a kémek felrázott, nem kevert koktélokat isznak, mielőtt töltött pisztollyal a párnájuk alatt, érzelmek nélkül megdugják a kémnőket, aztán minden ellenséges ügynököt szanaszét lőnek. A Szövetségesek mégsem egy ilyen sztori, még ha a Casablancában játszódó első fele így is kezdődik…

Robert Zemeckis filmje a klasszikus hollywoodi éra kémfilmjeire emlékeztet, ahol női nézők nem csak a pattogatott kukoricát és kólát, hanem kisírni való zsebkendőt is betáraztak, mielőtt a nézőterembe beléptek volna a párjukkal. Nemcsak a világhírű Casablanca volt ilyen mozi, Alfred Hitchcok is szívesen vegyítette romantikus érzelmekkel kémekről szóló filmjeit.

Ilyen volt például a Forgószél is, az elegáns, jóvágású Cary Granttel és az elmaradhatatlan Ingrid Bergmannal a főbb szerepekben. Bizonyos tekintetben a Szövetségesek egyfajta visszatérés ehhez a klasszikus hollywoodi recepthez, Brad Pitt és Marion Cotillard játéka és karaktereik sok tekintetben emlékeztettek Cary Grantére is Ingrid Bergmanéra.

A kém, aki szeretett engem

Pedig a film első fele nem egy ilyen klasszikus zsánert sejtet. Max Vatan (Brad Pitt), a Marokkóba érkező jéghideg brit titkos ügynök és gyilkos inkább emlékeztet valamilyen második világháborús James Bondra. Ejtőernyővel érkezve Marokkóba és egy helyi ügynökkel beszivárogva Casablancába találkozik Marianne Beauséjourral (Marion Cotillard).

Nagyon is konkrét megbízatásuk van: egy merénylet során meg kell gyilkolniuk a német nagykövetet. Ehhez azt kell beadniuk környezetüknek, hogy ők egy egyszerű francia házaspár (ami kicsit vicces, mert Brad Pitt eléggé jól kivehető amerikai akcentussal beszél franciául), hogy hozzáférkőzhessenek célpontjukhoz és meggyilkolják az illetőt egy tényleg jól koreografált akciójelenet során.

A film első része kicsit olyan, mint egy lassan felépített James Bond történet, jéghideg, érzelemmentes Brad Pittel (aki a CGI-nek köszönhetően néz ki sokkal fiatalabbnak) és egy szintén hideg, de mégis elképesztően nőies és csábító Marion Cotillarddal. Azt rögtön meg is kell jegyeznünk, hogy a francia színésznő mindenkit lejátszik a vászonról – magát Brad Pittet is. Cotillard hihetetlenül profi James Bond lány lenne… ez a film azonban mégis másról szól…

Rém rendes család

Igen, két szuperügynökünk mélyen egymásba szeret és azzá válnak, amit eddig csak színleltek: férjjé és feleséggé. A film második, fontosabb részében családot alapítanak, gyerekük születik és élnének boldogan, hacsak… nos nem akarom lelőni a sztori maradék részét, de az gondolom lejött, hogy van itt egy elég nagy bökkenő…

Bökkenő, vagy sem, a film elveszíti a ritmusát a Londonba érkezés után. Bár Steven Knight forgatókönyvíró jól felépítette magát a drámai eseményt, amely felborítja a házaspár életét, de a sztori többi részét már nem, és Marianne karakterének például nem hagy elég levegőt, hogy kellőképpen kibontakozzék és megértsük például motivációit.

Hiába lebeg körülötte egyfajta rejtély, a film legvégéig szinte nem tudunk meg róla szinte semmit. Kár érte, mert egyébként Marion Cotillard káprázatos alakítása révén tényleg mindent megtesz, hogy kibontakoztassa a szerepét.

A kémnő, aki nem hagyott hidegen minket

Igen, ha valamiért, akkor Marion Cotillard miatt érdemes megnézni ezt a filmet, nélküle gyorsabban elfelejtenénk, mint ahogy Brad Pitt fejbelő benne egy német katonát. (Hozzá kell viszont tenni, hogy az a két jól koreografált akciójelenet, ahol Brad Pitt szitává lő mindenkit, mint valami B.J. Blaskowitz, határozottan szórakoztató része volt a filmnek.) Zemeckis túl biztosra akart menni és én hiába is időztem volna még tovább az egyébként tényleg izgalmas Casablancában a két ügynökkel, a film második fele már túlságosan is konvencionális dráma lett. A film végét pedig már tudtam előre…

-BadSector-