FILMKRITIKA – A mozikba került végre a már nagyon várt Assassin’s Creed film, mely az egykor oly sokak által imádott, de még most is nagy népszerűségnek örvendő videojátéksorozat adaptációja. A mostanában nagyon felkapott Michael Fassbender egyszerre két szerepet játszik a filmben: egy modernkori, a halális ítélettől megmenekült bűnözőt és egy középkor asszaszint. A szépséges Marion Cotillard, illetve Jeremy Irons pedig – apát és lányát – templomosokat alakítanak. Rendkívül tehetséges sztárszínészekről beszélünk, a trailerek elképesztőek voltak, ugyan mi gátolhatta volna meg ezt a filmet, hogy végre megtörje a sikertelen videojátékos adaptációk átkát? Sajnos majdnem minden…

Meg kell vallanom, hogy egy kis gondban vagyok… Mivel az Assassin’s Creed videojáték-sorozat a kedvenceim közé tartozik (még ha nem is mindegyikkel voltam elégedett…) és az oldalnézetesek kivételével mindet végigjátszottam, nekem… horribile dictu… valahogy tetszett az Assassin’s Creed film. Tudom, tisztában vagyok vele, hogy kritikusok (joggal) a sárba döngölték, igen, tökéletesen belátom elképesztően blőd hibáit és hiányosságait, és hogy mekkora katyvasz az egész majdnem minden olyan nézőnek, aki nem Assassin’s Creed fan. De azt is értem, hogy Justin Kurzel mit szeretett volna itt megvalósítani, és ebből mi sikerült neki: egy izgalmas, pörgős „parkour”, amely szakít a kalandfilmes hagyományokkal.

„Hű” adaptáció?

Aki ismeri a játéksorozatot, jól tudja, hogy milyen komplikált és – igen, el kell ismerni – helyenként nyakatekert kánon van mögötte. Aki pedig játszott a lassan az idők homályába vesző (szintén sokakat megosztó, nem egyértelműen sikeres) első résszel , még inkább képben van, hogy ez a film – minden többé-kevésbé lényeges változtatása ellenére is – voltaképpen a legelső Assassin’s Creed adaptációja. Csak azt nem értem – és velem együtt sokan – hogy miközben a játékokban a modern rész sokak számára csak amolyan hozzáadott plusz „sallang” az igazán élvezetes középkori Animus-utazáshoz, a film miért erőltette mégis azt ennyire?

No de ne kövessük el azt a hibát, amit a film készítői és ne szaladjunk előre. A film Callum Lynch (Michael Fassbender) történetét meséli el, aki egy halálra ítélt bűnöző, akit kivégeznek… illetve, elég hamar kiderül, hogy mégsem. A túlvilág helyett egy különös létesítmény klinikáján ébred, melyet Abstergónak hívnak. Egy kutatónő, Dr. Sophia Rikkin (Marion Cotillard) dolgozik itt, aki azt állítja, megtalálta „a gyógymódot az erőszak ellen”.

Calnak viszont ehhez rá kell kapcsolódnia egy hatalmas gép mechanikus karjára, melyet Animusnak hívnak és a génjeinek emlékein keresztül vissza kell térnie egyik ősének, Aguilarnak egy 1492-ben élt asszaszinnak az emlékeibe, Spanyolországba, hogy szembe szálljon a spanyol inkvizícióval. Az Abstergo valójában nem más, mint a templomos lovagokat álcázó cég, akik már több évszázada esküdt ellenségei az asszaszinoknak.

Míg az asszaszinok az emberek szabadságáért küzdenek szinte bármi áron, addig a templomosok békét akarnak, de cserében le akarják gyűrni az emberi akaratot. Saját céljaik elérésének érdekében mindkét fél meg akarja szerezni az Éden almáját, egy olyan misztikus tárgyat, mely óriási hatalmat biztosít birtokosának. Hozzá kell gyorsan tennem, hogy ezt az utóbbi információt csak a játékok miatt tudom, mert egyébként az almáról nem sok minden derül ki a filmből, csak annyi, hogy mindenki arra vadászik.

Egyszerű, sőt blődli, nem igaz?

Igen, tisztában vagyok vele, hogy a történet egyszerű, mint a százasszög, és ez főleg azok számára kiábrándító, akik nem játszottak a játékokkal. A forgatókönyv emellett vagy szájbarágósan, vagy sehogyan sem ad át fontos információkat, továbbá akkora logikai bakik vannak benne, mint egy ház. Továbbá bizonyos szereplők (a két főszereplő is) időnként olyannyira illogikusan viselkednek, hogy csak arcpálmával fogtam a fejem, hogy jajistenkém, de ezt most ez miért is kellett?! Emellett a középkori világban játszódó sztorirész még inkább összecsapott, sőt, olyan „semmilyen.” Mit lehet ezen a filmen mégis szeretni?

Nos, először is, nekem nagyon bejött, ahogy Michael Fassbender Aguilart alakította, továbbá az asszaszinok szövetsége is érdekesen, hangulatosan volt bemutatva filmben. Tényleg olyan érzésem volt, mintha a középkori gyilkosok titkos szövetsége elevenedett volna meg előtt, és nem csak az egyik „oldal” a játéksorozatban, mint ahogy azt az első részt leszámítva az Assassin’s Creed játékokban valahogy éreztem. Azokból hiányzott a misztikum, a filmben viszont ezt megtaláltam.

Emellett a történelmi korszak is telitalálat volt – ugyanabban az időszakban játszódik, mint az Assassin’s Creed II, amely talán játékként a legjobb volt a sorozatban.

A sztori emellett érdekesen próbálja feszegetni az „erőszak”, „erőszakosság” kérdéskörét, még ha ez egy kicsit egy idő után erőltetetté is válik. Ugyanakkor el kell ismernem, hogy történet összességében egy hihetetlenül illogikus és gyakran ostoba katyvasz – különösen azok számára, akik nem ismerik a játékok világát. A film befejezése pedig különösen fájdalmasan ostoba, még rajongói szemmel nézve is.

Elképesztő látványvilág

Ugyanakkor a sok szempontból borzalmas forgatókönyv hatalmas látványvilággal párosul. A parkour részek szó minden értelmében szédületesek, illetve Aguilar és Maria (Ariane Labed) olyan hihetetlen elegenciával és sebességgel küzdenek, hogy nehéz egyáltalán szemmel követni, egy kicsit túl is tolták a vágásokat a filmben. Kurzel már a Machbeth-ben bebizonyította, hogy milyen vizualitásra képes és ezt az Assassin’s Creedben tovább kamatoztatta. Hozzá kell viszont sajnos tenni, hogy amennyire látványosak ezek a középkori jelenetek, annyira fájdalmasan kevés van belőlük.

Az Abstergo épületében lévő jelenetek hideg, modern, majdnem az 1984-at idéző klausztrofóbikus helyszínei is jól visszaadták a legelső rész vizuális világát, sőt, kicsit tovább is gondolták azt. A legnagyobb probléma azonban az, hogy túl sok van ezekből a jelenetekből és túl kevés a középkoriakból, pedig pont fordítva kellett volna.

Ami mindenképpen pozitívum még (más filmekben erre annyira nem szoktam felfigyelni) hogy a film audiorésze, mind a hangok, a „suttogások”, mind az arab, távolkeleti és modern dallamokat is felölelő zene tekintetében mekkora telitalálat, szinte szuggerálja a nézőt.

Kognitív disszonancia

Még sohasem éreztem ezt ennyire, miközben tesztet, kritikát írtam. Az egyik részemnek, az Assassin’s Creed-fannak igazán tetszett a film, legalábbis a középkori része, amelyik nemcsak vizuálisan volt izgalmas, hanem tökéletesen átadta a sorozta hangulatát – jobban, mint eddig bármelyik játék.

A másik részemnek, a filmkritikusnak viszont el kell ismernie, hogy milyen elképesztő hibák tömkelege hemzsegett a filmben. Ennyire üres, semmitmondó, máskor pedig teljesen illogikus (különösen a „laikusok” számára), vagy kifejezetten ostoba sztorival már rég találkoztam filmen. És mégis itt vagyunk, 2016 végén, és ha végiggondolom, hogy melyik hollywoodi filmnek szeretném látni a folytatását, melyik pörgetett fel igazán, akkor idén talán ez volt az egyetlen…

-BadSector-