FILMKRITIKA – Most tényleg, mennyire lehet az szörnyű, ha Chris Pratt, vagy Jennifer Lawrence vagy és együtt kell leélnetek az életeket egy hatalmas űrhajón, luxuskörülmények között, ahol minden kívánságotokat kielégítik? Aurora, Jennifer Lawrence „sopánkodó” karaktere különösen szerencsés, hiszen a klisékkel teli, közepes könyveit legfeljebb a barátai olvassák töretlen lelkesedéssel, bármilyen bolygóra is került volna, nagy eséllyel nem aratott volna túl nagy sikert velük.

Egy intergalaktikus űrhajó fedélzetén az utasok mély, hibernált álmukat alusszák, amíg nagyjából 100 év leforgása alatt egy messzi bolygóhoz nem érnek. Azonban egy porszem kerül a gépezetbe, és az egyik utas, Jim Preston (Chris Pratt) 90 évvel a célállomás előtt felébred a hibernációból. Semmi baj, fordulj a másik oldaladra! – vágnák rá a gyakorlott visszaalvók és lusták, azonban a hibernáció sajnos nem így működik, ha már egyszer felébredtél, akkor nincs más hátra, mint kikecmeregni az ágyból és meginni a reggeli kávét. A gond csak az, hogy kilencven évet egy űrhajón egyedül leélni roppantmód unalmas.

Nem ezt az androidot keressük – inkább Évát

OK, ott van ugye Arthur (Michael Sheen), egy android bárpultos, aki kicsit olyan, mintha C-3PO-nak, meg a Ragyogás bárpultosának keveréke lenne és aki meglehetősen magas AI-jának köszönhetően a „parancsol-e még egy whiskey-t?” és ehhez hasonló alapmondatokon túl is bőven van mondanivalója és szórakoztató társaságot tud nyújtani. Hősünknek mindez mégis kevés ahhoz, hogy űrhajós magányát elviselje.

Miközben a többi alvó utast irigykedve és elkeseredetten nézegeti, megakad a szeme Aurórán (Jennifer Lawrence – naná, nekünk is megakadna!) és némi tépelődés, meg a vicces bemutatkozó videói után beleszeret és nem bírja ki: felébreszti a lányt, ezáltal magával rántva a kilencvenéves utazásba.

Se veled, se nélküled

Még az a szerencse, hogy Ádámunk és Évánk mindketten úgy néznek ki, mint az igazi filmsztárok, így gyorsan egymásba szeretnek, és rövidesen az ágyban kötnek ki. Sajnos boldogságuk kérészéletű, mivel a nő véletlenül megtudja, hogy Jim ébresztette fel…

A sztoriból többet nem árulnék el. Túl sok meglepetést nem találni a forgatókönyvben, ami bár megpróbál érdekes kérdéseket is feszegetni, egész végig szinte teljesen kiszámítható marad. Hogy mik ezek az érdekes kérdések? Mi a célunk az életben? Van-e értelme teljesen egyedül, vagy kettesben élni? Jogunk van-e mások élete felett dönteni, csak azért, mert vágyunk rá? Meg lehet-e bocsátani valakinek a megbocsáthatatlan tettét? Ne tessék itt valami Stanislav Lem (Solaris)-szintű sci-fire gondolni, de a filmnek egy bizonyos szakaszában tényleg érdekfeszítővé válnak ezek a gondolatok. Kár, hogy nem vitték őket tovább.

Szívzűr után zűr az űrben

Sajnos túl sokat azért nem időzik ezen a filozófiai vonalon a film és gyorsan átmegy egy eléggé átlagos (bár időnként kétségkívül izgalmas) katasztrófa-sci-fibe, ahol rövid időre megjelenik egy fedélzetmester (Laurence Fishburne) aki egyfolytában hümmög és vagy százszor elismétli, hogy „Ajjaj, hát ez bizony nem túl jó!”.

Egy-két jelenet kifejezetten látványos, és izgalmas, de egyetlenegy, tényleg emlékezetes eseményt leszámítva, amikor Aurora gravitáció hiányában egy hatalmas vízbuborékban fulladozva lebeg, azért a kreativitás alapvetően hiányzik az egyébként kétségtelenül minőségi látványvilágból. Talán egy jobban megírt, merészebb sci-fi forgatókönyvvel ez a film akár olyan klasszikussá is válhatott volna, mint például a Solaris.

Ehelyett egy kiszámítható, az átlagosnál némileg jobb, romantikus sci-fivel van dolgunk, a kötelezően kipipált, de nem túl kreatív izgalmakkal és akcióval, korrekt látványvilággal fűszerezve. Jennifer Lawrence és Chris Pratt hozták a kötelezőt, sőt, még a kémia is megvolt köztük, de biztos vagyok benne, hogy nem ez a film lesz az, amit még évekkel később is karrierjük csúcsaként emlegetnek majd fel.

-BadSector-