FILMKRITIKA – Míg Vietnámban gerillaháborúval kellett szembe néznie Packard ezredesnek, addig a Koponya-szigeten igazi „gorillaháború” zúdul rá és a helikopteren érkező emberei nyakába. Az 1973-ban, közvetlenül a vietnámi kudarc után játszódó filmben, az 1933-as legelső King Kong óta immár tizenötödször szerepel a toronymagas majom.

„This is the end, my only ape, the end…” – énekelhetné Jim Morrison, a The Doors énekese (ha még élne), hiszen a Kong: Koponya-szigetben tengernyi utalás található az Apokalipszis most című filmtörténeti klasszikusra, sőt, bizonyos tekintetben az eredeti regényre, A sötétség szívében című könyvre is. Kongnak a film egyik jelenetében egy egész helikopterrajjal kell megküzdenie (már csak A walkürök lovaglása hiányzik), egy másik nagytotálban pedig a vöröslő-narancsos, felhőktől csíkozott nap, mintha egy-az-egyben az Apokalipszis most!-ból lenne kiollózva, a főhősnek pedig mi más lenne a neve, mint Conrad (Tom Hiddleston)… Alaposan felturbózott homage-ról beszélhetünk, egyértelmű, viszont szó sincs róla, hogy ettől még a Kong: Koponya-sziget ne lenne igazi King Kong-film…

Kong most!

Igen, az Apokalipszis most!-ízesítés mellett igazi King Kong-történettel is van dolgunk, amely egyszerre dolgozza fel a régi mítoszt, ugyanakkor dinamikusabb és izgalmasabb is, mint a korábbi remake-ek.

Emellett Kong karaktere erősebb is, és ezt most nem csak fizikálisan értettem, hanem például nem kötik le túlságosan az olyan érzelmi szálak, mint szerelme az éppen ügyeletes szőke nő iránt. Persze – talán mondanom sem kell – szőke nő azért most is van, még hozzá a mostanában felkapott Brie Larson személyében, aki Mason Weavert alakítja, egy fiatal fotóriporternőt, aki csatlakozik a csapathoz. Nyilván azért valamilyen szintű „érzelmi szál” megtalálható a filmben a szőke nő és a toronymagas majom között – e nélkül nincs is igazi King Kong film – de ez is inkább csak finom „kikacsintás”, illetve homage, nincs túlzott jelentősége, és ez így is van jól.

Ezáltal ugyanis Kong erős, független karakter maradhat a történetben, a sziget igazi királya, ahol a helyi bennszülöttek ezúttal nem rettegnek tőle, hanem istenítik, lévén hálásak neki, hogy a toronymagas gorilla megmentette őket más, sokkal veszélyesebb dögöktől.

Kong persze akkor sem lacafacázik, amikor az emberi ellenséget kell kiirtania, viszont a saját szigetén élő humánokat védelmezi. Bizonyos tekintetben inkább isten, mint szörnyeteg: a sziget kemény, de mégis jóságos istene, két lábon járó, gigantikus majom képében.

Ami a Koponya-szigeten történik, az ott is marad

Ugyanakkor sok tekintetben ez a Kong szellemiségében közelebb jár a legelső, 1933-as filmhez, mint a későbbi folyatások, remake-ek, különösen az utolsó kettő. Ez leginkább azért van, mert Jordan Vogt-Roberts és stábja felvállaltan egy B mozi elkészítésére vállalkozott és nem próbált valamilyen „mélyebb jelentésréteget” belepréselni egy olyan műfajba, ahová nem nagyon való. Miközben az eredeti helyszínt alaposán át- és kidolgozta a rendező, addig a szigetről nem ment sehová, azt viszont értő kézzel ábrázolta. A ’33-as film hatalmas dinoszauruszai valamilyen formában itt is szerepelnek, ugyanakkor még olyan klasszikus B-filmekre vonatkozó utalásokat is találunk, mint Ray Harryhausen 1961-es Rejtélyes szigete.

Ezen a „Koponya-szigeten” hőseink mindenhol hatalmas, túlméretezett állatokba botlanak, kezdve a jámborabb, de annál szomorú szeműbb hatalmas jakoktól, a pókiszonyban szenvedők igazi rémálomszerű, toronyméretű pókján keresztül a gigantikus polipig, amely Konggal is összeakasztja a csápját. Ezek a legtöbbször váratlanul, ijesztően felbukkanó lények szinten tartják a néző adrenalinszintjét, hiszen sohasem tudjuk, legtöbbször mit fogunk majd látni.

Feláldozhatók

A csapat tagjait mind a jól ismert akciófilmsorozat jelzőjével lehetne illetni, de ez szándékos: épp az okozza a feszültséget, hogy sohasem tudjuk, melyikük harap majd fűbe. Ez persze kétélű kard, hiszen így nem is nagyon rázza meg a nézőt, amikor az egyikőjük valamilyen brutális halálnem formájában meghal.

Egyértelmű, hogy majdnem az összes karakter elnagyolt, kicsit még sablonos is. Ilyen például Tom Hiddleston karaktere, aki hiába a film főszereplője és tűnik a film első szakaszában összetettebb figurának, elég hamar egyszerű, unalmas, sablonos akciófilm hőssé degradálódik. Remek kondija ellenére nem ez lesz az a szerepe, amiért a James Bond-aspiráns, Marvel-színészen fennakad a 007-es filmek producereinek a szeme.

A Brie Larson által alakított Mason Weaver már egy fokkal érdekesebb figura, bár a ’33-as Fay Wray-hez, vagy akár a ’76-os Jessica Lange-hez nem sok köze van, inkább egyfajta Lara Croftnak fogható fel, csak pisztolyok helyett fényképezőgépet használ.

Samuel L. Jacksont kár volt a mániákus háborús őrült szerepébe úgy beleerőltetni, hogy a rá jellemző szellemes színészi repertoárját most nem használhatta fel, mert így még unalmasabbá vált, mint amikor a Tarantinónál felvett allűrjeit ismételgette. Egyetlen célja a filmben, hogy Kongot elpusztítsa, hogy megbosszulja a társai halálát és bebizonyítsa „az ember felsőbbrendűségét a vadállat felett.”

A sok többé-kevésbé sablonos karakter közül szinte toronymagasan emelkedik ki John C. Reilly figurája: a második világháború óta, harminc évig a szigeten rekedt ex-pilóta a második világháborúból. A dialógusai, mesélőkéje időnként kacagtatóak és sikeresen feldobják a film hangulatát, illetve elég egyszerű, egysíkú történetét.

Popcorn Kong

Összességében azonban: újra-értelmezés ide, homage oda, C. Reilly alakítás amoda: ez a Kong sok tekintetben egy vietnámi korszakban épített kalandparkra hasonlít. Ez az azonban nem feltétlen baj, hiszen egy 3D-s King Kong filmtől mi mást is várhatna el az ember. A 3D-s látvány egyébként teljesen rendben volt, a technológiát kellőképpen kihasználta a film.

Talán egy kicsit jobb forgatókönyvvel, érdekesebb karakterekkel nagyot üthetett volna ez a film, mert összeségében a látvány, az akció, illetve a toronymagas majom bemutatása teljesen rendben voltak.

-BadSector-