FILMKRITIKA – Kosztümös, 1800-as évekbeli kalandfilm, sármőr, vagány főszereplővel, erotikus pillantást eregető femme fatale-al, mindenkit legyőző csodaparipával, szellem, kellem, romantika – Herendi Gábor állami támogatásból 3 milliárdba kerülő magyar alkotása sokat ígért és épp a március 15-ei ünnepségre került a mozikba.

 

„Kardozós-baszós” – elnézést a kissé vulgáris kifejezésért, de visszagondolva még mindig nevetek a sajnos már elhunyt Dragon György (Gyu) egykori kollégám meghatározásán, amely egyébként tényleg igazi szakkifejezés, a hogymondom.hu szerint: „Igazi retró kifejezés, a rendszerváltás előtti idők kosztümös történelmi kalandfilmjeit (pl. Tulipános Fanfan, A Fekete Tulipán, A Három Testőr, stb.) illették ezzel a jelzővel. Közös jellemzőjük, hogy a főhős temérdek ellenfél virtuóz lekaszabolása közben/után mellesleg szeretkezik a filmben előforduló „fogyasztható” női szereplők zömével, és ennyiben nagyjából ki is merül a cselekmény.”

A Kincsem azért ugyan nem mérhető az említett klasszikusokhoz, a magyar főszereplő, Nagy Ervin sem egy Gerard Philippe, vagy Alain Delon, de azért az említett műfaji kellékeknél (kardozás, szeretkezés) szinte kínosan ügyeltek, hogy ki legyenek pipálva a filmben. Vajon más tekintetben is felér a Kincsem a klasszikus kosztümös kalandfilmekhez?

Így mulat egy magyar úr

Mivel a bevezetőmben említett hárommilliárd forint a kedves adófizető állampolgár (az Ön) zsebéből vándorolt a Filmalapon keresztül a készítőkhöz, így felmerülhet a kedves nézőben (Önben) a kérdés, hogy legalább a látvány, a film vizuális világa rendben van-e? El kell ismerni: rendben van. A rendszerváltás óta biztosan nem volt ennyire drága magyar film, és az is lehet, hogy előtte sem, de hát így mulat egy magyar úr… akarom mondani: kedves adófizető állampolgár (Ön).

A Kincsem látványvilága ennek megfelelően tényleg tetszetős, korabeli, divatos kosztümökkel, időnként kifejezetten ügyes, látványos filmes megoldásokkal, nagytotálokkal. A lóversenyes jeleneteket is értő kézzel forgatta le Herendi Gábor a Valami Amerika, Valami Amerika 2 és a Magyar vándor rendezője. Egy kicsit tényleg olyan érzésem volt, hogy az ötvenes évekbeli Technicolor kosztümös kalandfilmes éra kelt életre, a mai kor igényeihez igazítva.

Kaland, ármány, szerelem – figyelem, nyomokban valós eseményeket is tartalmazhat!

A Herendi által, Hegedűs Bálinttal együtt írt, valóságos eseményeket csak hevenyészve követő forgatókönyv is követi a klasszikus kalandfilmes sémákat, hiszen mindjárt a film elején megtaláljuk itt a klasszikus gonosz, áruló karaktert: Otto von Oettingent (Gáspár Tibor), aki megöli a főszereplő 1848-as hős apját még gyerekkorában, méghozzá hősünk szeme láttára.

Az egyébként korabeli dokumentumok szerinti vékonydongájú, szerény Blaskovich Ernőből (Nagy Ervin) igazi vagány, mindent mindig egy lapra felrakó, dzsentri nemes lesz, lóversenyőrült, szinte mániákus nőcsábász, aki az operában, a vőlegényt elcsalva próbája a magáévá tenni az egyik kiszemelt hölgyet. Vívni ugyan nem tud, de azért még azt is megpróbálja, amikor az affér után felelősségre vonják és egy párbaj során kell helyt állnia.

Nagy Ervin alakítása kifejezetten szórakoztató, és bár az általa megformált Blaskovich Ernőnek köze nincs az eredetihez, de ez szerintem legfeljebb csak azokat zavarja, akik ismerik a család történetét és például, azt is kiderítették, (mint én), hogy Ernő apja, Blaskovich Bertalan nemhogy ’48-as hős huszárparancsnok nem volt, de oly mértékben kollaborált a Haynau-kormánnyal, hogy Haynau-nak konkrétan egy paripát is ajándékozott.

No de spongyát rá, történelmi hűséget ettől a filmtől nem szabad várni és igazából ezzel nincs is feltétlen baj, elvégre egy felvállaltan kosztümös kalandfilmről és nem egy valós tényeken alapuló alkotásról beszélünk. Herendi egyébként egy-két modern kikacsintással „figyelmeztet” is, hogy ezt a történetet nem szabad komolyan venni, itt a cél csak a szórakoztatás volt – ezek általában jól sültek el, egyedül egy báljelenet modern zenei DJ-s betétekkel volt oly mértékben kínos, hogy az arcpálma szerintem minden nézőn ott virított a sajtóvetítésen.

Hogy kicsoda az igazi „Kincsem”? A femme fatale lesz az…

Nagy Ervin mellett a szintén tehetséges Petrik Andrea (mint Klara von Oettingen) alakítása miatt sem kellett panaszkodni. A forgatókönyv érdeme, hogy Blaskovich Ernő karakteréhez hasonlóan sikerült szépen ívelni Klara egyébként is izgalmas figurájának jellemfejlődését és Petrik Andrea tökéletesen idomult a szerephez, amely szerint ő egy elkényeztetett, önfejű, az apját állandóan bosszantani vágyó, fiatal, ám mégis sebzett úrilány. Fokozatosan szeret bele Ernőbe, de mindeközben persze állandóan hergelik egymást. A két főszereplő közötti kémia egyébként jól működött a filmvásznon és Herendit ezért tényleg elismerés illeti.

Más kérdés, hogy a főszereplők románca miatt számomra túlságosan háttérbe szorult Kincsem, a csodaló története, aki a film címszereplője. Blaskovich Ernő a film második szakaszában (amikor már a Kincsem sikersztori megvalósult és hála a ló képességeinek, nagyjából működött magától) oly mértékben habarodott bele az igazi nagybetűs Nőbe, hogy a paripa sikerei jelentősen háttérbe szorultak.

No és az is megfontolandó, hogy ha már államilag (nem csekély összeggel) támogatott filmről van szó, akkor talán érdemes lett volna inkább a leghíresebb magyar versenyparipa – tényleg egyedülálló – teljesítményéről szóló történetre fókuszálni, és nem (az egyébként korrekt módon végig vitt) szerelmi szálra. Tényleg nincs bajom sem a film romantikus történetével, sem a szereplők teljesítményével, csak éppen egy Kincsem film többet foglalkozhatott volna a tényleges versenyekkel.

A lovak néha megszívják, ugye?

Ehhez kapcsolódik egy számomra hihetetlenül (a ló szempontjából) igazságtalan, teljesen logikátlan és (állatbarátként) rendkívül irritáló, a film vége felé látható jelenet, amely számomra ráadásul úgy borította fel az addig egész jól felépített Blaskovich-figurát, mint annak a rendje.

A végére megbicsaklik egyébként a narratíva klasszikus kalandfilmes logikája is: miközben a film elején von Ottingen a kissrác Ernő szeme láttára lövi agyon apját, logikus, sőt a műfaj tekintetében elvárható lenne, hogy bosszú is a történet része legyen, de ez elmarad, sőt, a film vége felé Blaskovich Ernő elképesztően ostobán viselkedett.

A kalandfilm reneszánsza?

Bár azt egyértelműen elmondhatjuk, hogy egy erről szó sincs: a Kincsem révén egész biztosan nem fog Fönix-madárként hamvaiból életre kelni a kalandfilm műfaja (akár a magyar, akár az európai klasszikusokat nézzük) a Kincsem mégis kellemes, aránylag szórakoztató, látványos alkotás.

A hárommilliárd mondjuk nem tudom, honnan fog megtérülni, mert annyi moziba járó magyar talán összesen sincs, aki ennyi pénzt behozna, de a készítők állítólag nemzetközi sikerben is reménykednek. Kétlem, hogy ez összejönne, de meglátjuk.

Ettől függetlenül, annak, aki vágyik egy egész jó, látványos, kosztümös kalandfilmre, amely részben a méltán híres magyar csodálatos versenylóról szól, részben egy romantikus történetet mesél el (amely mondjuk a valóságos eseményeket csak nyomokban tartalmaz), érdemes a moziba ügetnie és a Kincsemet megnéznie.

-BadSector-