FILMKRITIKA – Az eredeti Páncélba zárt szellem minden idők egyik leghíresebb, legkülönlegesebb anime filmje, így mindenki tartott tőle, hogy vajon értő kézzel nyúl-e Rupert Sanders az adaptációhoz. Nagyon nem volt mindegy, vajon már csak az eredeti mű szelleme pislákol-e benne, vagy az igazi szellemiség, eredeti hangulata, mondanivaló is átitatja majd-e ezt az előfilmes remake-et?

Mostoha idők járnak napjainkban a cyberpunk egykor virágzó műfajára. A hatvanas évek végén indult, majd a nyolcvanas, kilencvenes években virágzó, és talán még a kétezres évek elején népszerű műfaj terméséből olyan legendás írókra emlékezhetünk, mint Philip K. Dick (Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? – 1968), vagy William Gibson (Neuromancer – 1984), és olyan filmes klasszikusokra, mint az említett K.  Dick regényből adaptált Blade Runner, vagy a Matrix.

A japán képregények („mangák”) és animációs filmek („animék”) terén sem kellett panaszkodnunk, hiszen az Akira (1988) és cikkünk tárgyának eredetije, Oshii Mamoru mestermunkája, a Páncélba zárt szellem (1995) nemcsak felhasználták a klasszikus motívumokat, de új szintre is emelték azt.

Mivel a műfaj napjainkra egyértelműen visszaszorult (bár készül már a The Witcher 3 alkotóinak következő nagy durranása, a beszédes című Cyberpunk 2077) nagyon nagy kérdőjel volt, hogy Rupert Sanders képes-e a Szellem a páncélban újragondolásával kellően nagyot dobbantani?

Kiengedték a szellemet a palackból?

A kihívás azért is volt óriási, hiszen már jó ideje nem készült valamire való cyberpunk ekkora költségvetéssel, már a trailerekben is megcsodálható, elképesztő vizuális világgal és napjaink legnagyobb női filmsztárjával, Scarlett Johanssonnal a főszerepben. Az adaptációk emellett egyébként is necces történetek, hiszen ebben a tekintetben az animéktól csak egy paraszthajszálnyira vannak a videojátékok, amelyekből az istennek sem sikerül olyan mozifilmes verzió, amely láttán egyaránt elismerősen csettintenének mozinézők, a kritikusok és az eredeti műfaj rajongói egyaránt. Félve mentem tehát a sajtóvetítésre is.

Az eredeti animét még a 2000-es évek elején láttam, amikor háttéranyagot gyűjtöttem az Oni című Bungie videojáték Fókusz cikkéhez, (amikor a GameStar szerkesztőjeként dolgoztam), amelyet ez az Oshii Mamoru klasszikus ihlett. Akkor a mű hihetetlen hatással volt rám, bár később nem néztem végig újra, de az elképesztő hangulata, a borzongató, filozofikus történet nagyon megfogott (melyből sok mindenre mégsem emlékeztem és szándékosan nem is néztem újra a sajtóvetítés előtt, hogy semmilyen irányba se befolyásoljon.)

Döbbenetes látvány

Általában nem szeretek trailereket nézni (csak megosztani a PS4Prón, haha), mert nekem ne spoilerezzék szét előre a filmet, viszont a Szellem a páncélban trailereit jó párszor megnéztem előre. Számomra egyértelmű volt, hogy a látványt hihetetlenül eltalálta Rupert Sanders, a filmjében megjelenő jövőbeli Tokió egyszerre adja vissza értő kézzel Oshii Mamoru eredetijét és ugyanakkor 3D-ben valami olyan szintű vizuális orgazmust is nyújt, amelyhez foghatót még napjaink szuperhős filmes áradatában is ritkán látni.

Mivel épphogy beestem a film legelejére (fordulj fel BKV!), gyorsan a negyedik sorban ültem le, de utólag nem bántam meg, mert a hatalmas vásznon megjelenő látvány 3D-ben most valami olyan elképesztő erővel hatott, hogy még így utólag is a hatása alatt vagyok. A jövőbeli Tokió igazi vizuális trip, a kétezres évek Metropolis-a: egyszerre avantgárd és retró, sokszor fájdalmasan realisztikus, máskor valami egészen elképesztően szürreális.

Persze, az alapvető vizuális motívumokat az eredeti mangákból és animékból nyerte Rupert Sanders, illetve sok jelenetet mintha egy-az-egyben ültetett volna át, de mindezt egyszerre akkora rajongói alázattal és mégis, a modern látvány iránt fogékonyabb néző igényeinek megfelelően olyan hozzáértéssel tette, hogy ezen a téren le a kalappal előtte.

Itt nincs különvélemény! Vagy mégis?

Nehéz döntés lehetett, hogy a látvány, az eredeti univerzum újra értelmezése mellett hozzányúljanak-e az Oshii Mamoru történethez, vagy egy-az-egyben átemeljék-e azt? Nekem pedig nehéz eldöntenem, hogy kárhoztassam-e Jamie Moss és William Wheeler forgatókönyvírókat, hogy az előbbi megoldás mellett tették le voksukat. A Szellem a palackban persze sok motívumot átvesz az eredeti animéből, de ugyanakkor mégis egy sok tekintetben másik – kicsit a Szárnyas fejvadászra, a Robotzsarura, vagy a Különvéleményre emlékeztető – történetet mesél el. Nem akarok nagyon spoilerkedni, de annyit muszáj elárulnom, hogy bár ez az újféle történet is némileg érdekes, izgalmas, magával ragadó, sőt, néha felkavaró is, ugyanakkor a ’95-ös műhöz képest sajnos sokat veszített elvont, filozofikus varázsából.

A sztori szerint az Őrnagy (Scarlett Johansson) agyát egy hajót ért terrorista támadás során elhunyt emigráns lány testéből emelik át és egy katonai célokra kifejlesztett, szuperképeségekkel rendelkező androidtestbe emelik át. Mint a Robotzsaruban, az Őrnagy itt is csak foszlányokban emlékszik múltjára, a Hanka Corporation által megbízott Dr. Ouelet (Juliette Binoche), illetve a cég egyik fejese, Cutter (Peter Ferdinando) pedig mindent megtesznek, hogy ezek az emlékek ne bukkanjanak ismét fel a cyborg elméjében.

Az egyetlen ember, akiben Őrnagy megbízik, Batou (Pilou Asbæk), a rendőrtársa, akivel közösen erednek rejtélyes hacker és gyilkos, Kuze (Michael Pitt) nyomába, aki emberi elméket „tör fel”, vagy akár vírussal megfertőzve is rávesz merényletekre, gyilkosságokra.

A sztori sokkal könnyebben érthető, emészthető, illetve olyan kérdéseket szándékosan le is zár, amelyeket Oshii Mamoru saját meséjében direkt hagyott nyitva és ezáltal a saját identitás, az akarat befolyásolásáról, az elferdített tudat kíméletlen kihasználásáról szóló motívumok annak ellenére ütnek kevésbé, hogy egyébként itt is hangsúlyosan jelen vannak.

Egy cyborg azonossága

Scarlett Johanssont, illetve a film producereit sokat ekézték amiatt, hogy miért a dán származású színésznőt kérték fel az eredetileg „japán” (bár egy cyborg esetében ennek tulajdonképpen nincs túl sok jelentősége) figura megformálására. Johansson számomra meggyőző volt, bár a karakteréhez sok tekintetben hasonló Blade Runneres Roy Batty (Rutger Hauer) alakításához azért nem mérhető fel. Ironikus módon a düh, a frusztráltság megjelenítése még érthetőbb, logikusabb is lenne az emberi aggyal rendelkező cyborgnál, mint a processzorok által vezérelt androidnál, Johansson mégis sokkal érzéketlenebb marad a film nagyrészében, mint Hauer bármelyik jelentében. Ezen a ponton a rendező az Oshii Mamoru motívumhoz ragaszkodott jobban, ami élőfilmben talán kevésbé tűnik jó döntésnek. Mindezeket is figyelembe véve Scarlett Johansson mindenképpen elismerés illeti alakításáért.

Ugyanakkor aki mégis igazán átütő erejű színész teljesítményt nyújt, az a Kuze szerepét alakító Michael Pitt. Nem akarok nagyon spoilerezni, szóval csak annyit, hogy egy becsapott, félredobott, lázadó figuráról van szó, motivációi pedig valahol érthetők, a Pitt által megjelenített karakter pedig félelmetes.

Valahogy kevésbé fogott meg Juliette Binoche színészi teljesítménye (akit pedig régóta ismerek és kedvelek régi francia filmekből) – mondjuk az is igaz, hogy a forgatókönyvbe erőltetett motivációi sem mindig tiszták. Mintha egyfajta női Dr. Frankeinsten lenne, tele bűntudattal, megbánással és a „kreatúrája” iránti túlzott – illogikus – rajongással.

A sok európai színész mellett viszont érdemes megemlíteni „Beat” Takeshi Kitanót, Aramaki, a Section 9 főnökének szerepében, akinek visszafogott, sztoikus, szamurájokat idéző alakítása a film nagy fénypontja.

A szellem most is ott pislákol és ez a lényeg

A Páncélba zárt szellem vizuális megvalósítását, illetve narratíváját érdemes kettéválasztani. Előbbi szerintem szinte hibátlan – bár az is igaz, hogy rajonganod kell a betrippelt, szürreálisba hajló, elképesztő látványbéli megoldások iránt.

A történet viszont inkább sorolható a Blade Runner/Robotzsaru/Különvélemény és más klasszikus hollywoodi sci-fi zsánerfilmek vonulatába, minthogy az eredeti mű, vagy annak manga-előzményei, illetve folytatásai közé illene. Hogy ez kinek mennyire baj, azt mindenki döntse el magában. Nekem nem volt az, nem feltétlen az eredeti film újra forgatását vártam, és nem is vetek keresztet minden alkalommal azelőtt és azután, hogy egy jól behatárolhatóan hollywoodi tömegfilmre, vagy egy régi japán klasszikus hollywoodi megvalósítására beülök.

Bár ez már kétségtelenül nem a régi japán anime szellem, hanem amerikai, de nekem így is ott volt a páncélban.

-BadSector-