FILMKRITIKA – A Bébi úr a sokat markol, keveset fog tipikus esete, egy szélsőséges ötletekkel meglehetősen kiszámíthatóan dolgozó film, amelyben a kisebb ötletek sokkal jobban működnek, mint azok, amelyeket érezhetően nagynak szántak a készítők.

A kétezres évek eleje óta uralkodó két nagy animáció-gyár, a Pixar és a Dream Works között egyetlen alapvető, mégis meghatározó különbség van: amíg a Pixar minden elemében a gyermeki érzékenységre igyekszik hatni, addig a Dream Works egy sokkal felnőtt-alapúbb, ironikus kulturális kikacsintásokkal olykor már túl is terhelt világot hoz létre. Egy ilyen világban – lássuk be – egy történet megfelelő érzelmi ívét folyamatosan fenntartani sokkal nehezebb. A Bébi úr rendesen meg is küzd ezzel az ívvel, de a küzdelem után nem sok marad belőle.

Csecsemők vs. kiskutyák

Főszereplőnk a gazdag képzeletvilággal rendelkező Tim, aki szüleivel éli boldog mindennapjait. Aztán egy nap váratlanul megáll egy autó a ház előtt, és kiszáll belőle Bébi úr, az öltönyös-aktatáskás csecsemő. Megjelenése a szülőket egy cseppet sem lepi meg, ellenben úgy mutatják be Timnek, mint az öccsét, a fiú aggodalmát pedig a testvérféltékenységre és a gazdag képzelőerőre kenik.

Nehéz elfogadni az alapszituáció erőltetett voltát – beleértve a finoman szólva sem odafigyelő szülői problémakezelést – , a folytatásban mégis kénytelenek vagyunk együtt létezni vele: Bébi úr lelepleződik Tim előtt, s kiderül róla, hogy egy babákkal foglalkozó cég középvezetője, akinek az a küldetése, hogy megakadályozza a cukiságban konkurenciát jelentő kiskutyák előretörését. Ezzel meg is érkeztünk a kötelező kulturális kikacsintáshoz, tekintve, hogy fiatal párok gyerek helyett a kutya vállalása nagyon is létező jelenség. Itt persze csupán dramaturgiai szál, hogy lehessen egy fő ellenség a nagy Kutya-cég vezetőjének személyében, aki korábban a Baba-cég egyik fontos embere volt, míg ki nem dobták.

Kihagyott lehetőség

A Bébi úr nagynak szánt ötletei mind olyan szélsőséges valóságelemek, amelyeket egy teljesen kiszámítható történetvezetés mentén dobáltak össze a készítők. Következésképpen ebben a filmben szinte semmi sem grandiózus, amit annak szántak. A nagy többség csak feldobott labda, ám nincs igazán leütve, leszámítva mondjuk a vállalati lét kritikáját.

A gyerekek születésének valódi módjáról például szó sem esik a filmben – amikor Bébi úr elfoglalja az őt megillető pozíciót a cégnél, Tim szüleinek emlékét egyszerűen kitörlik, mintha mindig is csak egy fiuk lett volna.

És ami jó

A kisebb ötletek ellenben sokkal jobban működnek. Ilyen például a Beatles Blackbird-je, amit Tim szülei rendszeresen énekelnek a fiúnak, majd később Bébi úrnak esténként. Ez a dal fokozatosan válik a film egyik legerősebb érzelmi töltetévé. A nagy Kutya-cég vezetőjének segédje pedig egy olyan – teljesen klasszikus – nagydarab rosszfiú, aki főszereplőink üldözése közben azért képes egy pillanatra esernyős Mary Poppins-szá alakulni. Ez a bizonyos üldözési jelenet egyébként is a film egyik legszórakoztatóbb húzása, ahogyan annak is megvan a maga szépsége, amikor a látványban a film valósága átvált a Tim által elképzelt kalandos világokba – dzsungel, sivatag, kalózhajó és egyebek.

Az már csak hazai kellemes meglepetés, hogy ehhez a kevésbé jól sikerült filmhez nagyszerű szinkron jár: Bébi úrként Csankó Zoltán élete talán legjobb formáját hozza, azt pedig nem tudom nem ironikus húzásként értelmezni, hogy a nagy Kutya-cég vezetőjének magyar hangja az a Schnell Ádám, akit szinkron-berkekben mostanság a leginkább a Family Guy beszélő kutyájaként ismerhetünk.

-Stermeczky-