FILMKRITIKA – Jordan Peele legutóbbi filmje félig horror, félig karcos szatíra – egyfajta meglepően újszerű felfogásban. Bár ez a két műfaj mintha ellentmondana egymásnak, ugyanakkor nagyon sok közös pontjuk van, különösen a megfelelő ritmus, az időzítés tekintetében. Egy jól adagolt szünet növelheti a feszültséget, de akár egy egyszerű kimondott mondat még viccessebbé is válhat általa. A megfelelő ritmus által a nézőközönség tudja, mire számíthat, de akár épp ellenkező – szándékos – hatást is keltve, ledöbbentheti valamilyen nem várt esemény.

Már a film kezdő képsoraiban is a Tűnj el! furcsa hangulatba ringatja a nézőt: egyfajta feszült, félelmetes érzést kelt benne, miközben a finoman szatirikus elemek is végig kísérik a filmet. Jordan Peele kezdő rendező ellenére meglepően otthonos a ebben a szerepkörben és egy minden ízében professzionálisan megrendezett filmet rakott le nekünk az asztalra.  Miközben a rasszizmus (illetve annak egy egészen egyedi, perverz formája) centrális pontja a filmnek, ugyanakkor a Tűnj el! tökéletesen működik horrorfilmként is: John Carpenter, vagy Dario Argento munkáihoz mérhető.

Találd ki, ki jön vacsorára!

A Tűnj el! történetének eleje sok tekintetben emlékeztet egy régi Spencer Tracy és Katharine Hepburn filmre, a „Találd ki, ki jön vacsorára!” című romantikus filmvígjátékra, amelyben egy fiatal lány egy feketebőrű párját viszi le vacsorára, vidékre, „meglepetésként”. A Tűnj el!-ben a fekete Chris (Daniel Kaluuya) és csinos, fehér barátnője, Rose (Allison Williams) utaznak le a lány szüleihez. Chris erősen tart a találkozástól („Mondtad nekik, hogy fekete vagyok?”), de Rose próbálja a srácot nyugtatni: „Nem rasszisták, ne aggódj! Mondtam volna!”. Amikor lezajlik a nagy találkozó (egy sajnálatos és sokkoló utazás közbeni esemény után) Rose papája (Bradley Whitford) és pszichiáter mamája (Catherine Keener) ugyan rendkívül szívélyesek, de Chris érzi, hogy itt valami nem stimmel. Pedig vannak itt még fekete szolgák is: a furcsa tekintetű felszolgálólány (Betty Gabriel), vagy a túlságosan is negédes mosolyú szolga (Marcus Henderson) láttán Chris még inkább rosszul kezdi érezni magát.

A szülők hamarosan nagy partit rendeznek egy úgyszintén eléggé excentrikus (ám rendkívül – túlságosan is – kedélyes) társasággal, ahol Chris találkozik egy harmadik, fiatal fekete férfival (Lakeith Stanfield), aki végképp a frászt hozza rá…

Grand Guignol

Peele jelenetei közül nem hiányoznak a klasszikus, nyolcvanas évekbeli horrormozikat idéző képsorok, sötét utcán megálló fehér autóval, amely követi az egyik áldozatot, a feszültség hitchcocki, lassú adagolásával és felépítésével, majd a hirtelen sokkal, akcióval.

Ugyanakkor a finoman adagolt, intelligens humor is állandó alkotórésze a filmnek. Nem igazán felszabadult nevetés szakad fel belőlünk a film nézése közben, a Tűnj el! szarkazmusa inkább egyfajta karcos Grand Guignol bohózat, legfeljebb a Lil Rel Howery (Rod Williams-t, Chris túlsúlyos reptéri zsaru barátját alakítja) gettó stílusú kacagtató dumái hoznak igazán komikus jeleneteket a filmbe. (A karakter egyébként engem Melvin ‘Big Smoke’ Harris-ra emlékeztetett a Grand Theft Auto: San Andreas-ból).

Egyaránt szükség volt azonban Jordan Peele forgatókönyvírói és rendezői tehetségére, hogy ez a Grand Guignol jól működjön és még Lil Rel Howery bohózata se verje szét a jól felépített groteszk horrorhangulatot. Szükség volt itt az intelligens horrorkarakterekre is: itt a gonosz nem egy jéghokis maszkkal szabdalja szét áldozatait egy böllérkéssel, hanem kedélyesen átöleli és biztosítja őket afelöl, hogy ha tehetné, még most is Obamára szavazna.

„A baglyok nem azok, aminek látszanak” (Twin Peaks)

Az alakítások terén mindenki brillírozik, de mégis a fekete színészeket éri igazán elismerés. Daniel Kaluuya visszafogott, félénk, jóindulatú és jófiús játéka tulajdonképpen a nézőt személyesíti meg és vezeti bele a borzalmakba, bár azt a jelenetét, ahol a borzalomtól egyszerre elképedt, ledöbbent és elkeseredett tekintettel elered a könnye, ezt lakítást szerintem színésziskolákban kellene tanítani.

A másik oldalon talán Betty Gabriel és Lakeith Stanfield alakításait érdemes külön még kiemelni, a fekete szolgálólányt és a fiatal fekete férfit, akivel Chris a partin találkozik. Valami iszonyatosan nem stimmel velük… Egy oda nem illő, széles, negédes mosoly, egy túlságosan is a távolba vesző tekintet, egy váratlan és őrült kifakadás: ezek építik fel a feszültséget Peele horrorfilmjében, mely az apoteózisban igazi klasszikussá válik…

-BadSector-