FILMKRITIKA – Klasszikus, ámde közepes francia roman noir, egy fokkal gyengébb film noir feldolgozásának, rettenetes magyar remake-je. Ez motoszkált a fejemben, miután kijöttem teremből Pacskovszky József filmjének sajtóvetítését követően. Pedig (szerencsére) francia alkotónak köze nincs ehhez a szánalmasan gyenge alkotáshoz, csak a sztorija kb. olyan, mintha régi, nyolcvanas évekbeli Alain Delon/Jean-Paul Belmondo/Lino Ventura filmekből ollózták volna ki az elemeket egy sekélyes, szörnyszülött magyar krimitörténetté.

Amiért tényleg kifejezetten dühös vagyok, az a tény, hogy ma, Magyarországon egyáltalán nem hamvába holt elképzelés jó magyar film noirt készíteni. A rendszerváltás előtt, után és most is tele vagyunk bűnözőkkel, korrupt politikusokkal: a magyar múlt és jelen ideális táptalajt jelentenek egy igazi, vérbeli film noirnak. A bevezetőmben említett francia film noirok között a jobbak a politika és a közélet romlottságát mindig nagyszerű érzékkel vegyítették olyan krimikben, mint például az Egy rohadék halála, Alain Delon főszereplésével, a politikai vonalat mellőző zsánerfilmeket pedig olyan nagyszerű francia rendezők munkáját dicsérik, mint Jean-Pierre Melville, José Giovanni, George Lautner, vagy Jacques Deray.

Euro-krimi

Azért nem is említek összehasonlítási alapként amerikai noir rendezőket, mert A tökéletes gyilkos echte „euro-krimi”, ami nem is lenne egyáltalán baj (sőt, ez lenne a megfelelő irány, nem a Cop Mortem-féle még bugyutább amerikai vonal) csak épp olyannyira fatengelyesen, a szakértelem oly mértékű hiánya nélkül lettek összelopkodva az európai klasszikusokból a különféle cselekményt érintő elemek, illetve a szerencsétlen rendezési, vizuális megoldások, hogy az komolyan sírnivaló.

Nem akarok spoilerkedni, de kicsit muszáj lesz: eleve eme „tökéletes gyilkos” figuráját (és indítékait) már százszor ellőtték például olyan klasszikusokban, mint az amerikai, Clint Eastwood főszereplésével készült Magnum Force, a már említett Egy rohadék halála, vagy egy másik, 1985-ös Alain Delon film, A zsaru szava. Ezekben a filmekben messze érdekesebben, logikusabban ki volt dolgozva a gyilkos/főgonosz figurája, indítékai, mint itt.

Ráadásul a forgatókönyvet író testvérpáros (a rendező Pacskovszky József és Pacskovszky Zsolt) még azt a kapitális hibát is elkövette, hogy a klasszikus krimik mintájára „meglepetésként” fedték fel csak a végén, hogy ki a gyilkos, holott szerintem – különösen az említett klasszikusok után – csak az nem jött rá, aki direkt nem akarta.

Lepukkant zsaru – műanyag kivitelezésben

No de magát a történetet még nem is ecseteltem. A tökéletes gyilkos főszereplője Kamenár (László Zsolt) felügyelő, aki képtelen feldolgozni lánya tragikus halálát, aki drog hatására egy szakadékba zuhant és szörnyethalt. Bánatát leginkább alkoholba önti, a munkáját is gyakran mattrészegen végzi. Petra (Hörich Nóra), a lánya legjobb – elég „zűrös” – barátnője (aki Kamenár szerint tehetett lánya haláláról, lévén ott volt mellette) rövidesen egy gyilkosságba keveredik: egy török férfit találnak holtan, mellette egy késsel, rajta a lány ujjlenyomataival. Petra kétségbeesésében elmegy Kamenár lakására, azt bizonygatva, hogy ártatlan, a férfi azonban nem hisz neki, lekötözi, fogva tartja és csak azért nem dugja meg (eleinte…) mert a forgatókönyvíró szerint ez így érdekesebb.

Közben hősünk kétségbeesetten nyomoz a gyilkos után, miközben saját kollégái gyanakvása, szánakozása kíséri munkáját – de még így is egyre közelebb kerül ahhoz, hogy kiderítse, ki a „tökéletes gyilkos”.

„Mert ez műanyag!”

Ezt az alapsztorit – minden kliséje ellenére – meg így is ki lehetett volna jobban dolgozni, azonban valahogy ebben a filmben minden „műanyag”: a főszereplő, a femme fatale, a főgenya (az aztán pláne), hősünk nyomozótársai és segítői. Bár László Zsolt nem rossz színész, de az alkoholista jelenetei például köszönőviszonyban sincsenek Yves Montand, vagy Harvey Keitel alakításaival, akik már szintén alakítottak részeg, lepukkant zsarut, csak éppen fényévekkel jobban.

Az pedig egy rendezői és forgatókönyvírói óriási baki, hogy a film elején, az arcán látható sebeket valójába a film végén szedi össze – mintha a film elején lévő jeleneteket később vették volna fel és nem szedték le a sebeket a színész arcáról (vagy ha nem így van, akkor semmit sem láthatunk abból, ahogy Kamenár korábban megsérült).

Továbbá teljesen elszúrták a femme fatale figuráját is: a Hörich Nóra által alakított (de Majsai-Nyilas Tünde által szinkronizált!) Petra eleinte romlott, veszélyes kis Lolita, a film végére viszont – minden logikai átmenet, vagy normális jellemfejlődés nélkül – jó kislány lesz belőle. A film végén konkrétan már nem tudtam, hogy sírjak-e, vagy nevessek a hozzá kötődő szánalmas zárójelenet kapcsán.

Győzike-show

Végül bosszantóan gyengék és összecsapottak Kamenár társai is, illetve az őket alakító színészek sem tudnak túl sok mindent felmutatni a ripacskodáson túl. Szabó Győző például nem értem, miért kell minden filmben szerepeltetni, mert egyre irritálóbb: kicsit olyan, mint egy kelet-európai Michael Madsen, aki szinte már kabalaként kerül bele mindenhová a mellékszerepekbe. Annyi a különbség, hogy Michael Madsen még mindig szórakoztató, Szabó Győző pedig már nem az.

Itt egy Ormos nevű balfék felügyelőt alakít, aki legalább öt alkalommal elregéli, hogy már három gyereke van és jaj, jön a negyedik és milyen szerencsétlen, hogy szinte muszájból kefélgeti (az egyébként elég debella) női nyomozótársát és tessék, még emiatt is mindenki balhézik vele. (A debella is.) Ormos karaktere, ilyen formán kidolgozva úgy felesleges, ahogy van: semmit nem tesz hozzá a történethez, csak feleslegesen lehúzza azt.

Ha nagyon muszáj, Szabó Győző úgy is szerepelhetett volna, hogy ezt az egész feleségesdit, meg szeretősdit úgy ahogy van, kivágják a forgatókönyvből, egyszerűen csak Kamenár nyomozótársaként került volna a történetbe, aki szintén belekeveredik az események forgatagába. A több: kevesebb sokszor aranyszabály, Szabó Győző mellékszerepeinél pedig aztán különösen.

„Akciós” akciójelenetek

Végül legnagyobb rosszpontot az „akciórészek” megvalósítása miatt érdemli meg a film. Igazából két ilyet láthatunk: az egyik jelenet során megrohamozza a TEK az egyik karakter otthonát, aki egyszerűen kilép a lépcsőházban az ablakon, lemászik egy falon és viszontlátás, a másikban pedig a főhős és a gyilkos üldözik egymást egy romos katakombában. Mindkét jelenetet izgalmasan is meg lehetett volna valósítani, mert az alapkoncepció nem lett volna rossz, ehhez képest sem a minimális szintű fantázia, sem a (valószínűleg alacsony) költségvetés, sem a kamerakezelés, vagy a vágástechnika sem állt az alkotók oldalán, mert annyira bénán, összecsapottan sikerült ezeket a részeket leforgatni és megvágni, hogy még a szintén nem túl színvonalas Víkendben is messze jobbakat láthattunk.

Ehhez még tegyük hozzá a tényleg kritikán aluli zenei betéteket, amelyeknél a hetvenes években készült más kelet-európai krimikben is jobbakat, izgalmasabbakat hallottam.

Magyar film noir: kicsit kifakult, kicsit béna, de „a mienk”

Nem ragozom tovább: aki nem akar egy újabb, gigantikus csalódást, az kerülje el messzire ezt az újabb magyar film noir „csodát”. Nem is nagyon tudok pozitívumot felhozni – talán László Zsolt alakítása időnként egész meggyőző, illetve láthatunk egy-két rövid pszichedelikus jelenetet, amelyek vizuálisan meglepően izgalmasak, és ezekhez hozzáadva Hörich Nóra szépségét és az egyik jelenetben felvillantott melleit nagyjából tényleg ki is merült a pozitívumok tárháza.

Meg vagyok róla győződve, hogy a krimi, a film noir továbbra sem reménytelen nálunk, a sorozatgyilkos témájú A martfűi rém  is megmutatta, hogy a magyarok igenis, tudnak minőségi zsánerfilmet alkotni ebben a műfajban, de nem ilyen filmmel, mint amilyen ez.

-BadSector-