FILMKRITIKA – Lássuk be: a 2014-es film mozikba kerülése előtt nagyjából az sem tudtuk, mi fán terem A galaxis őrzői képregénysorozat, pedig hát ez is a Marvel család tagja. A film óriási meglepetés volt és a vicces képregényadaptációkra kicsit is fogékony nézőknél nagyon betalált. Miközben az 1969-es képregény olyan volt, mintha egy Avengers light lenne, addig a filmes adaptációnál telitalálat volt a komikus hangvétel. Ez részben James Gunn forgatókönyvírónak és rendezőnek is köszönhető volt, aki szántszándékkal hágta át a hollywoodi szabályokat a képregényes adaptációk tekintetében és hagyta, hogy humor és a lazaság uralkodjon el az adaptációján. No de mi a helyzet a második résszel?

 

Az első, 2014-es A galaxis őrzői az osztály bohóca volt a szuperhősfilmek között, de egy olyan bohóc, aki szívvel és aggyal is bírt a csörgősipka alatt. Laza és szarkasztikus, ugyanakkor kedves szimpatikus film volt, remek alakításokkal. Egy olyan film volt, amiről jól tudod, hogy ha másodszor is megnézed, épp annyira fogod élvezni, mint az első alkalommal.

Ami jól működik, azon ne változtass!

A galaxis őrzői vol. 2. ugyanazt a receptet követi, mint az első rész, a szerethető, szedett-vedett bagázson keresztül, akik most már az univerzum megmentőivé váltak, miközben állandóan egymást ekézik, a háttérben pedig most is bömbölnek a hetvenes évek pop-rock számai. (Bár a „Hooked on a Feeling” nagy szívfájdalmamra ezúttal elmaradt.) Természetesen – ahogy az már a folytatásoknál már megszokott – új, fontos karakterek is porondra lépnek.

A második film elképesztően jól eltalált nyitójelenettel kezdődik. Miközben hőseink éppen élet-halálharcot folytatnak egy hatalmas űrszörnnyel, addig a kamera az aranyos kis Baby Grootra fókuszál, aki éppen ELO Mr. Blue Sky-jára táncol. Ezzel a film már rögtön megadja a hangot: itt nem kőkemény akciót láthatunk, mint a többi Marvel-filmben. Nyilvánvaló, hogy könnyű, vicces, „családi” nyári kikapcsolódásról van itt szó, fényévekre vagyunk olyan nemrég moziba került Marvel-filmektől, mint a legutóbb Logan,  vagy akár a szintén tragikusabb hangvételű Amerika kapitány: Polgárháború.

Ugyanaz pepitában?

Igen, azzal a különbséggel, hogy „pepita” volt az első rész is. A film nagyon ritkán tér el az első résztől, maximum talán annyiban, hogy a forgatókönyv struktúráját James Gunn kicsit slendriánabb módon írta meg: az események sokkal kevésbe feszesebben, érdekfeszítően követik egymást.

Ami viszont egyértelműen topon van most is, az a film soundtrackje, amely most nemcsak a „talpalávalót” adja az eseményekhez, hanem a narratívát is logikusan követi. Gunn úgy formálta a filmjét, mintha egy mixkazetta lenne, amelyet egy állandó zenei téma azért összeköt, de mégis gyakran vált hirtelen, váratlan motívumokba.

Az akció továbbra is inkább vicces, mint brutális; méghozzá nemcsak a nyitójelenetben, hanem általában véve a film többi részében is. Sajnos, azok az akciórészek, amelyekből hiányzik Gunn szarkasztikus humora, már kevésbé ütnek akkorát, mint ahogy azt más Marvel-filmből megszokhattuk. Furcsa, mert látszik a kreatív igyekezet ezeknél is, de valahogy ezek mégsem mérhetők egy Amerika kapitány: Polgárháborúhoz. Ha a humor egy pillanatra sem veszett volna ki a filmből, talán nem éreztük volna gyengének ezeket a részeket. Hozzá kell azt is tennem, hogy a 2014-es a „komoly” akciójelenetek is nagyon rendben voltak.

Apa egy isten. Komoly!

Persze kicsit kevésbé erős akciórészekért azért bőven kárpótolnak a film nagyszerű karakterei. Közülük a leginkább kiemelkedő figura Drax (Dave Bautista), a hatalmas ex-pankrátor, akinek szándékosan bunkó, nyers karakterének beszólásain tudunk a legtöbbet kacagni. Az izompacsirta, kolosszus Drax nem visel inget, mert irritálja a mellbimbóit, és mindig a legrosszabb pillanatban röhög fel a legtörvénytelenebbül, miközben (gyakran akaratlanul) olyan vállogatott sértéseket vág beszélgetőpartnereihez, hogy más esetben már rég képen törölték volna, vagy (egy szegény, ártatlan kis naív lány esetében) sírva menekült volna el tőle mindenki.

Ugyanakkor a másik fontosabb karakter Ego (Kurt Russell), akit állítólag már régóta keresi a film főszereplőjét, Peter Quill-t (Chris Pratt), ugyanis Ego nem más, mint Quill… apja. A dolognak azért is van nagy jelentősége, ugyanis Ego nem ember, sőt, nem is halandó, hanem egy isten. Isteni-e, ha az embernek isten az apja? (Még ha csak most is kerül elő…) Nos, az a filmből kiderül…

Nem szabadott volna komolyan venni egyetlen percét sem

A galaxis őrzői vol. 2. minden vicces pillanata igazi csemege, jó poénokkal, mókás karakterekkel, (ezekben az pillanatokban) nagyszerű párbeszédekkel. Sajnos, amint elül a nevetés, és Gunn valami komoly, drámai, sőt könnyfakasztó eseménnyel próbálkozik, annyira túlpörög a giccsmérő, hogy csoda, hogy nem tört szét és folytak ki belőle a higanyt helyettesítő könnycseppek. Nem akarok Spoiler Kapitányt játszani, de egy tragikus eseményt követő gyászjelenet annyira nyálas lett (ráadásul jó hosszan) hogy csak feszengtem a moziszékben, értetlenül rázva a fejem, hogy akkor most mi is történt, tényleg A galaxis őrzője második részét nézem?!

Nagyon nehéz a folytatásnak elérni azt a lécet, amit egy igazán telitalálat sikerfilm állított fel. A folytatás vagy nem annyira vicces, szórakoztató, illetve egész egyszerűen már nem tud annyira az újdonság erejével hatni. Ez sajnos igaz A galaxis őrzői vol. 2.-re is, de azért még így is annyi poént, ötletet sikerült belegyömöszölni, illetve a film sajátos humora még most is annyira elementárisan tud hatni a rekeszizmainkra, hogy a rajongók számára így is kihagyhatatlan. Kár volt azért a befejezésért…

-BadSector-