FILMKRITIKA – Felejtsd el az eredeti Artúr-legendát, Sir Thomay Malory regényét, vagy John Boorman filmjét, az 1981-es Excaliburt. Ennek az Artúr-filmnek semmi köze az mondakörhöz, inkább egy dark fantasy alkotás, vagy még inkább hasonlít egy videojáték RPG-re, mint a Dragon Age-sorozat, vagy akár a Game of Thrones tévésorozatot is az „ihletők” közé sorolhatnánk. Ha ez neked rendben van, akkor érdemes adnod az Artúr királynak egy esélyt. Én adtam és nem bántam meg.

Ha láttál már Guy Ritchie filmet korábban (A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, Blöff, Sherlock Holmes stb.), akkor biztosan van róla elképzelésed, hogy mire számíts. Ritchie nem fog klasszikus, hagyományos filmet készíteni neked, bármilyen is legyen a történet, vagy a film témája – még akkor sem, ha az angol és a világirodalom olyan kincséről van szó, mint az Artúr-mondakör.

Na de most komolyan, tegye mindenki a kezét azívére: kell nekünk meg egy Excalibur? Vagy még egy Első lovag? Vagy elfogadjuk, hogy ez egyszer egy teljesen formabontó Artúr királyt kapunk, dark fantasy környezettel, mely valóban merőben különböző attól, mint amit a klasszikus filmekben megszokhattunk?

Az én Dragon Age-mozim

Hogy teljesen őszinte legyek, nem sokat vártam Guy Ritchie Artúr-filmjétől (nyilvánvaló volt a trailekből, hogy mire számíthatunk a stílus tekintetében) viszont összességében kellemesen csalódtam.

Igen, tényleg láthatunk a filmben néhány szemöldökráncolásra késztető (vagy arcpálmát növesztő) speciális effektusokat és lényeket, mint például a gigászi elefántok, vagy az emberi polipszerű lények. Ezek néha teljesen öncélúak és a történetre semmilyen befolyásuk sincs, csak azért vannak, hogy látványelemként szolgáljanak.

Igen, a történet és karakterek valóban a Trónok harcára, vagy a Dragon Age: Inquisition RPG-sorozatra emlékeztetnek, melynek során a mágusok a király hadseregével kerülnek konfliktusba, illetve két olyan karakterrel is találkozhatunk, akik mintha egyenesen innen jöttek volna.

Az egyik egy varázslónő (Astrid Berges-Frisbey), aki a történet szerint még csak tanonc Merlinnél, de már olyan mágiákra képes egyszerre hátborzongató és igéző tekintetével, amelyekre csak a kimaxolt szerepjátékos karakterek képesek.

A másik pedig maga Artúr (Charlie Hunnam), aki itt nem az a félénk, visszafogott fegyverhordozó fiú, aki (miután elrejtették és titokban nevelte fel egy nemesember) véletlenül húzza ki az Excaliburt, hanem egy laza, jósvádájú, jódumájú strici: konkréten egy hely bordélyház tulajdonosa, mint Petyr Baelish (Kisujj) a Trónok harcában.

Az Artúr-legenda kőkemény puristái most biztosan keresztet hánynak, de miért is? Az Artúr-legendának valójában nincs saját kánonja: annyi variációja van, hogy egy filmkészítő azt vesz ki és rak bele, amit akar. Guy Ritchie pedig pont erről híres. Akkor pedig mitől ez a sok lehúzó kritika?

Camelot legendája – másképpen

Azt is előre lehetett tudni, hogy Guy Ritchie másféleképpen nyúl a Camelot legendához. Bár azt nem tudni még, hogy rettenetesen lehúzó kritikák nyomására mekkora lesz a film bevétele, de elvileg A kard legendája csak az első rész egy többrészes sorozatban, így a mondakörben levő történeti elemeknek és karaktereknek a jó része még hiányzik.

A film elején Artúr még csak gyermek. Az apja, Uther Pendragon (Eric Bana) Camelot ura és visszaver egy támadást a rettegett mágustól, Mordredtől. Azonban hiába szabadul meg a külső ellenségtől, a belső ellenség: a saját öccse, Vortigern (Jude Law) egy véres összeesküvést szervez, mely során megöli Uthert és ifjú feleségét. Artúr, aki egy csónak rejtőzködve megmenekül, árvaként Londonium városába kerül, ahogy egy bordélyházban nevelik fel.

Húsz évvel később Camelotba viszik, ahol – az összes vele egykorú fiatalhoz hasonlóan – meg kell próbálnia kihúznia Excalibur kardját egy kőből – ez nem más, mint egy teszt, amellyel Vortigern meg akarja találni eltűnt unokaöccsét. Amikor kiderül, hogy tényleg ő a valódi trónörökös, azonnal bebörtönözik, hogy másnap lefejezzék. Persze ez nem megy olyan könnyen: Guinevere (Astrid Berges-Frisbey) és társai kiszabadítják az ifjú trónörököst, hogy közösen leszámoljanak Vortigernnel és kegyetlen uralmával. Ehhez kardforgatásra, mágia, meg egy kis szerencsére lesz „csak” szükség…

Dark fantasy

Ritchie dinamikus, állandóan mozgó, pörgő stílusa ezúttal is egyértelműen átitatja a filmet. Expozíció, hosszú felvezetés, vagy átvezetés alig van a filmben. Amikor nincs akció, akkor is valamilyen – időnként kicsit erőltetett – módon igyekszik a rendező dinamizmust vinni a jelenetekbe. Ez néha visszaüt: például a párbeszédeket ilyen módon, gyors vágásokkal felpörgetni szerencsétlen ötlet volt. A rosszkor, rossz helyen a filmbe szuszakolt Ritchie-féle „avantgárd” vágások, képi megoldások öncélúnak hatnak és inkább kirántják a nézőt a beleélésből, minthogy a megfelelő hatást váltanák ki. Szerencsére azért ezekből relatíve kevés van.

A csatajelenetek és élethalálharc párbajok viszont rendkívül látványosak és jól koreografáltak – anélkül, hogy „túlvágták” volna őket, mint ahogy az a mai akciófilmekre jellemző.

A narratíva pedig hűen követi Ritchie dinamikus látásmódját, kevés a mellékszál, vagy az olyan jelenet, amely nem tartozik szorosan események fő sorához. Egyetlen olyan jelenet van, ahol Artúrnak egy próbát kell kiállnia egy szigeten, rémálomszerű lényekkel szembe szállva, de ezt a részt a rendező öt percben elintézte.

A film látványvilága az egyik legnagyobb erőssége. Kicsit mintha Peter Jackson Gyűrűk urának sötétebb részéit látnánk, vagy a Shadow of Mordorral játszanánk.   A CGI alkalmazása szerintem nagyon rendben volt: a különféle mitikus, mágikus lényeket (mint például a gigantikus harci elefántok), vagy óriási hadseregeket ugyan természetesen teljesen egészében számítógéppel hozták létre, de egyetlen pillanatra sem keríti hatalmába a nézőt a „jaj, hát ez is csak gagyi CGI” érzés.

A Jó, a Rossz és a Szexi máguslány

A 37 évesen is kölyökképű Charlie Hunnam alaposan kigyúrta magát a szerepre. Jól hozza a laza, blazírt karaktert, aki szíve szerint tenne magasról mindenre és élete végéig ellenne a bordélyház vezetésével, de mégis arra kényszerítik, hogy örökségét átvegye és az Excaliburral felvértezve szerezze vissza jogos trónját. Más kérdés, hogy ez az irányvonal talán sokaknak nem tetszik és részben ezért is kapott negatív kritikákat a film.

A másik vitatható figura Vortigern, Uther öccse és Artúr nagybátyja, akiről tényleg nem nagyon derült ki, hogy mitől vált azzá a féreggé, akit a filmben láthatunk. Viszont szerintem ez volt Jude Law egyik legjobb alakítása, akinek színész játéka mostanra ért meg olyanná, amellyel eddig is sokszor próbálkozott. A szabályos, finom arcvonásait jól ki tudja ahhoz használni, hogy egy eleinte szimpatikusnak tűnő, azt egyre visszataszítóbb nemesember figuráját jelenítse meg.

Végül dicséretet érdemel az külölges szépségű Astrid Berges-Frisbey kiválasztása is, aki egyszerre finom, vonzó, de valahol mégis hátborzongató máguslányt jelenít meg, csábítva, vagy félelmet keltve Artúrban és a nézőben. Telitalálat volt szerintem, én nagyon nem hiányoltam még egy újabb Merlint ebbe a filmbe.

Egy másmilyen Artúr

Őszintén szólva nem értem, miért kapott ennyire negatív kritikákat az Guy Ritchie Artúrja más kritikusoktól: a 41%-os Metacritic átlagot durván lehúzásnak érzem. (Jellemző, hogy a user rating 7.4, 33%-al magasabb, mint a kritikai átlag! Valahol ez a korrekt érték szerintem.) Persze, közel sem hibátlan film az Artúr, és persze, nem olyan, mint a nagy klasszikusok. De aki imádja a fantasy RPG-ket, a Dragon Age-t, vagy a Trónok harca sorozatot (mint én), az szerintem jól fog szórakozni és tesz magasról a sznobériából, meg a többiekének megfelelni akarásból lehúzós kritikára.

-BadSector-