FILMKRITIKA – Nem fogsz egyetlen német katonával sem találkozni ebben a második világháborús filmben. Még a hangjukat sem fogod hallani. Amikor hirtelen támadnak, csak a golyó becsapódását látod, vagy ahogy egy fiatal angol katona holtan összeesik, a vadászgépeik, bombázóik brit gépeket lőnek le és süllyesztenek el. Ez a film nem egytlen háborús hősről, vagy hősökről szól, sem a történelemkönyvekből ismert 340.000 brit katona megmentéséről. Nem, Christopher Nolan mestermunkája a félelmet mutatja be: azt az elementáris, szinte kontrollálhatatlan rettegést, amelyet egy arctalan, csendes ellenség okoz, aki bármelyik pillanatban lecsaphat, azonnali halált okozva. A Dunkirk ezt a rettenetes élményt meséli el.

Egyértelmű, hogy a Dunkirk Christopher Nolan legjobb filmje, ugyanakkor gyorsan le kell szögeznünk, hogy a Dunkirk az egyik legjobb háborús film, amely valaha is elkészült, egyedi látásmóddal és megközelítéssel, amellyel egész különleges élményt nyújt a néző számára. Kevés olyan film van, amely ennyire magába szippant, annyira beleéled magad, hogy kétórán keresztül tátott szájjal nézed az IMAX mozivásznat. A Dunkirk ilyen film.

Itt nincs más esély, csak túlélni

Pedig Christopher Nolan filmje közel sem hősi eposz. A történelemkönyvből jól tudjuk, hogy ez nem egy győzelem, csak egy „sikeres” visszavonulás volt. Amikor Franciaországot 1940-ben elfoglalta a német hadsereg, 400.000 brit katona rekedt a tengerparton – szinte az egész brit hadsereg – és őket kellett valahogy épségben hazajuttatni a La Mancher csatornán. Azért, hogy ezt a napot igazán átadja, Nolan csak pár katonára fókuszált, közkatonák, RAF pilóták és civil segítők történetét mesélte el, akik mind megküzdöttek és megkínlódtak a túlélésért.

A történelemkönyvekből továbbá azt is tudjuk, hogy legalább 340.000 katona épségben hazaért, hogy életben maradva tovább küzdhessen Hitler seregei ellen, és hogy a német diktátor ezen a ponton veszítette el az egyik legjobb esélyét, hogy megnyerje a második világháborút egyetlen csapással. Nolan azonban olyan emberek szemszögét mutatja be, akik még ezt mind nem tudják. Az akció kellős közepébe repít minket, ahol nincs történelmi rálátás, minden egyes pillanat egyetlenegy szempontról szól: a túlélésről.

Három történetszál, három idősík

Persze lehetetlen lett volna ezt igazán visszaadni, hogy a történet ide-oda csapong különféle katonák háborús élményei között, mint valami csapnivaló Battlefield szóló hadjárat. Ehelyett Nolan három különböző narratív szálat tálal elénk. Ez a három történetszál a három fő hadszíntéren: földön, tengeren és levegőben zajlik, ahol a katonák, pilóták, a katonákat menteni próbáló civilek nem azért küzdenek most, hogy győzzenek, hanem hogy saját magukat és egymást megmentsék.

A történet egy Tommy (Fionn Whitehead) nevű fiatal közkatonával indul, akik épphogy megússza (társaival ellentétben) egy rejtett, láthatatlan német géppuskatámadás gyilkos tüzét. Amikor „megmenekül”, Dunkirk tengerpartjára érkezik, ahol az angol hadsereg katonái kétségbeesetten próbálnak hajóra szállni, hogy a biztos haláltól megmeneküljenek.

A történetszálak különböző időpontokban indulnak: a brit hadsereg már egy hete próbál Dunkirkból visszavonulni, Mr. Dawson (Mark Rylance) kis hajójávál és két fiatallal (köztük az egyik a saját fia) is egy nappal korábban kel tengerre, hogy a hadsereg által meghírdetett önkéntes mentőexpedíció során angol katonákat mentsen meg úgy, hogy átszállítja őket a La Manche csatornán. Farrierrel és Collins-szal (Tom Hardy és Jack Lowden) RAF vadászgéppilótákkal is már a levegőben találkozunk, elképesztő szakértelemmel bemutatott, hihetetlenül látványos légicsatái is egy órával korábban játszódnak, mint Tommy saját története. Nolan mesterien játszik az idővel és a feszültséggel egyaránt.

Próbáld túlélni

Bár vannak hősök is ebben a történetben: az RAF pilóták és Mr. Dawson is egyértelműen közéjük tartoznak, ugyanakkor a film alapvető motívumai a rettegés, a szinte állati életösztön, és a túlélés. Ez a háborús film nem olyan költői, mint az Apokalipszis most, vagy Az őrület határán, nem olyan vad és kegyetlen, mint a Ryan közlegény megmentése, ugyanakkor olyan elképesztő feszültséget teremt és olyan ritmust diktál, amelyet talán még a műfaj egyik filmjében sem láttam.

Ebben hatalmas segítséget nyújt Hans Zimmer zenéje is, aki ezúttal – értő kézzel – nem a szokásos heroikus, drámai dallamokkal építkezik, hanem sokkal finomabb, de mégis idegtépőbb zenei betétekkel, elképesztően eltalált módon növeli tovább a feszültséget.

Kevés olyan film létezik, amely ennyire jól vissza tudja adni a katonák rettegését, akik csak túl akarják élni a háborút. Itt nem számít sem haza, sem hazafiasság, nem egy eszméért harcolnak, hanem saját magunkra és egymásra vannak utalva a túlélésért folytatott örökös küzdelemben. Ugyanakkor, miközben Nolan ezt a koncepciót – felesleges sulykolás nélkül – mesterien ábrázolja, végül egy egyszerű, mégis alapvető gondolattal zárja a filmet: talán egyedül halunk meg, de mégis együtt élünk.

-BadSector-