FILMKRITIKA – Luc Besson a francia és nemzetközi filmkészítés igazi „enfant terrible”-jének számított, elvégre olyan klasszikusokat köszönhetünk neki, mint A nagy kékség, a Nikita, vagy Az ötödik elem. Sajnos, ahogy az évek múltak, Besson egyre lejjebb adta a színvonalat, a filmjei vagy kiszámíthatók, vagy látványos, de zavaros alkotások voltak, eleinte csak kritikai, később pénzügyi bukást is eredményezve. Legújabb filmje, A Valerian és az ezer bolygó városa egy olyan hatvanas években rendkívül népszerű francia „bande dessinée” (képregény)-sorozat filmes adaptációja, amely igazi filmtörténeti klasszikusokat ihletett meg, mint például a Star Wars. A labda nagyon magasra volt feldobva, hogy ez a film legyen Besson nagy visszatérése, de sajnos a francia rendező képtelen volt azt lecsapni.
Luc Besson képzelőerőben sohasem szenvedett hiányt. Az 1997-ben készült Az ötödik elem erre igazi példa: igazi sci-fi látványorgiát felvonultató, elképesztő világot bemutató alkotás volt, B mozikat is alulmúló történettel.
Az ötödik elemi egy óriási, gyönyörű katyvasz volt, és ugyanezt mondhatjuk el a Valerian és az ezer bolygó városáról is, amely még kreatívabb, látványvilága tekintetében még elképesztőbb, de még kevésbe koherens űrkaland, amely Az ötödik elem legjobb és legrosszabb tulajdonságait vegyíti a köbön. Besson az eredeti francia képregény által megihletett képzelőereje szabadabban szárnyal, mint valaha. Már csak egy megfelelő történetet kellett volna írni és rátermett főszereplőket találni a látványhoz.
Káosz és Rihanna
A film két főszereplője: Valerian (Dane DeHaan) és Laureline (Cara Delevingne) a 28 század speciális ügynökei, akiknek az a feladat, hogy a békét és rendet biztosítsák a galaxisban. (Kicsit a Mass Effect SPECTRE ügynökeire is emlékeztetve, ami nem véletlen, lévén a BioWare sci-fi klasszikusa is rengeteget merített a Valerian képregényekből, illetve Besson is a Mass Effectből). Egy megbízatásuk az Alpha űrállomásra szólítja őket, ahol a legváltozatosabb lények, és intergalaktikus bűnözők élnek együtt. Mindenki egy „konvertert” keres, ami furcsa neve ellenére nem egy híradástechnikai átalakító eszköz, hanem egy cuki idegen lény, amely bármilyen tárgyat le tud másolni, ráadásul a kis állat fajának utolsó tagja.
A történet innentől kezdve egyszerre kuszává és meglehetősen érdektelenné válik. Miközben egymás után kapjuk az arcunkban B-kategóriás kliséhegyeket, fárasztóan gyenge fordulatokat. Valeriant, vagy Laureline-t egymás után veszélybe kerül a lehető leggyermetegebb események láncolatában, ami forgatókönyvíró csak ki tud találni. Amikor a történet ahhoz a szakaszhoz ér, amikor Rihanna szexi alakváltó táncosként megjelenik, a történet már atomjaira esik szét – bár az kétségtelen, hogy a Rihanna által nyújtott egyszerre szürreális, pszichedelikus és erotikus látvány a film egyik legerősebb pillanata. Csak akkor szomorodtam el, amikor a szexi Rihanna tényleges alakját: egy zselészerű idegen lény formáját vette fel…
Egyébként elképzelhető, hogy a Valerian és a Nagyon Hosszú Cím is hasonló sorsra jut, mint Az ötödik elem: bár húsz évvel ezelőtt a Bruce Willis és Milla Jovovich főszereplésével készült film egyértelműen – a kritikusoknál és a kasszánál is – megbukott, ugyanakkor később, fokozatosan igazi klasszikussá vált – különösen a megszépítő messzeség távlatában. Elképzelhetőnek tartom, hogy majd a Valeriannal is ez fog történni: húsz év múlva már senkit sem érdekel, hogy egyébként mekkora katyvasz volt a történet, vagy a színészi alakítások, az egyedi stílus és a látvány mindenért kárpótol.
Valerian egy nyeszlett kis nyikhaj
A másik probléma Besson színészválasztásában rejlik. Dane DeHaan egyébként kiváló színész, amikor beteges, nyeszlett karaktereket kell alakítania (Az egészség ellenszere sem miatta vált „félresikerült gyógykezeléssé) viszont nehezen lehetett volna nála rosszabb Valeriant találni. Az eredeti képregényekben Valerian egy idősebb, sármosabb, Han Solo-szerű vagány szuperügynök, amelynek Dane DeHaan a homlokegyenest ellenkező karakterét hozza. Még ha attól eltekintünk, hogy fizikuma mennyire nem passzol a karakterhez, Laureline-re való állandó, fárasztó nyomulása épp az ellenkezője annak a kialakított képnek, hogy ő igazi szívtipró, amelyet a film egyik jelenetében ki is hangsúlyoznak. DeHaan Valerianja ezzel ellentétben idegesítő, hol nyomuló, hol fontoskodó pojáca – amely egyébként nem feltétlen a színész, hanem a pocsék forgatókönyv és a rendező hibái.
A 24 éves divatmodell, Cara Delevingne sem sokkal jobb. Persze, a szőke hajával és angyali arcvonásaival rendkívül dekoratív, de legalább a haját befesthette volna, mert a képregényekben Laureline vörös hajkoronát visel. A külsőségeket leszámítva, Cara Delevingne színészi repertoárja is nagyjából abban terjed ki, hogy vagy nagyon elszántan néz, vagy bosszúsan felhúzza a szemöldökét, illetve ritkábban mosolyog.
Lehengerlő látvány, középszerű tartalom
Amikor a dinamikus duó éppen nem veszekszik, vagy enyeleg a képernyőn a színészek közötti legminimálisabb kémia nélkül, akkor elképesztően látványos 3D-s helyszíneken járnak, igazi CGI látványorgiában van részünk, amely egyszerre állít emléket olyan klasszikusoknak, mint a Barbarella, a Zardoz, vagy Besson saját Ötödik elemje, illetve múlja felül a látvány tekintetében (stílusban is, nem csak technikában) azokat.
Ugyanakkor ez az elképesztő látvány, a stílus sem tudja sokáig megtartani bűverejét, ha nincs semmilyen értelmes, kliséktől mentes narratíva, amely fenntartaná érdeklődésünket. Luc Besson filmje olyan, mintha 3D-s sci-fi képernyővédőket kapcsolgatnánk egymás után. A Valerian a látvány tekintetében káprázatos képzelőerőről tanúskodik, viszont minden más téren legfeljebb a középszerűséget súrolja.
-BadSector-
Valerian és az ezer bolygó városa
Rendezés - 6.2
Színészek - 3.4
Történet - 5.2
Látványvilág - 9.2
Hangulat - 7.4
6.3
KORREKT
Amikor a dinamikus duó éppen nem veszekszik, vagy enyeleg a képernyőn a színészek közötti legminimálisan kémia nélkül, akkor elképesztően látványos 3D-s helyszíneken járnak, igazi CGI látványorgiában van részünk, amely egyszerre állít emléket és múl felül a látvány tekintetében (stílusban is, nem csak technikában) olyan klasszikusokat, mint a Barbarella, a Zardot, vagy Besson saját Ötödik elemje. Ugyanakkor ez az elképesztő látvány, a stílus sem tudja sokáig megtartani bűverejét, ha nincs semmilyen értelmes, kliséktől mentes narratíva, amely fenntartaná érdeklődésünket. Luc Besson filmje olyan, mintha 3D-s sci-fi képernyővédőket kapcsolgatnánk egymás után. A Valerian a látvány tekintetében káprázatos képzelőerőről tanúskodik, viszont minden más téren legfeljebb a középszerűséget súrolja.