FILMKRITIKA – Stephen King mind a mai napig az egyik legtöbbet adaptált író, amelynek csak részben tudunk örülni (Vincent), lévén az adaptációk közül nagyon kevés volt King alkotásainak színvonalához mérhető. Az egyik ritka pozitív példa persze nem más, mint Stanley Kubrick Ragyogása, ám azóta nem tudnék jó szívvel mondani talán egy King-adaptációt sem, amely ahhoz fogható volt, így félelemmel vegyes várakozássál vártam A setét torony című filmet, amely nem kevesebb, mint nyolc (!) regényből alkotott sorozat első részének – szándékosan csak nyomokban hű – adaptációja.

Sokakban felmerülhet a kérdés: vajon mi is ez A setét torony? Hogy jobban megértsük a filmet, kicsit a regények mélyére kell ásnunk. Stephen Kinget ugye leginkább olyan klasszikus horror művekhez kötjük, mint a Ragyogás, vagy a Carrie, és kevesebben tudják, hogy a veterán író epikus fantasy-val, sci-fivel, sőt, jelen esetünkben a western műfajával is kokettált.

Maga King magyarázta el, hogy A harcos című regényét (amely A setét torony sorozat első tagja) olyan epikus fantasy műnek szánta, amely már azoknak szól, akik „kinőttek” Tolkien Középföldjéről szóló meséiből. King a Gyűrűk urát a hatvanas években olvasta és bár megihlette, ő másmilyen, saját, epikus fantasy regény szeretett volna írni. Méghozzá nem is akárhonnan vette az ihletet: az 1966-os A Jó, a Rossz és a Csúf megtekintése után döbbent rá, hogy a Tolkien mágia és kutatás, keresés iránti rajongását a Sergio Leone-féle western miliővel szerette volna keverni. Ilyen lett az első rész filmes adaptációja, A setét torony is.

A pisztolyhős

A harcos című regény eredeti címe: The Gunslinger, és az angol cím jobban is tükrözi a főszereplő figuráját: Roland Deschain (Idris Elba) egyike az utolsó „harcosoknak” (helyesebben: pisztolyhősöknek), akinek egy sivatagos, klasszikus westerneket idéző világban kell felkutatniuk a Setét tornyot, amely baljós neve ellenére pont nem olyan Tolkien szerű „gonosz” torony, amelyben tetején egy Szarumán típusú gonosz mágus a világ megsemmisítésén munkálkodik, hanem épp ellenkezőleg: ez a „Setét torony” óvja a világunkat az apokalipszistől, tehát úgy is tekinthetünk rá, mint a Föld feletti ózonréteg egyfajta metaforájára.

Van persze gonosz mágus is: a „Fekete ruhás ember”, Walter o’Dim (Matthew McConaughey), aki ezt a tornyot akarja megsemmisíteni minden áron, és éppen ezért gyerekek elméjét használja fel, hogy fokozatosan lerombolja azt. Jake Chambers, egy fiatal srác álmain (vagy inkább: vízióin) keresztül látja mindezt és mivel az ő sorsa is fenyegetve van, társul Rolanddal, hogy közösen mentsék meg a világot (és más univerzumokat is) Walter rettenetes, tornyot leromboló tervétől.

Több kontrétumot nem írnék a történetről, de az egyértelmű számomra, hogy King és a forgatókönyvírók is remekül vegyítették az epikus fantasy, sci-fi, horror, illetve enyhe western elemeket. Nagy megkönnyebbülés volt számomra az is, hogy King szokásos kliséi oly mértékben nem kerültek bele ebbe a filmbe, mint ahogy azt korábbi King-adaptációkban megszokhattuk – egyedül a magyar szinkronban is sulykolt „ragyogás” (egyfajta különleges tisztaság), amely a különleges képességű fiút és „sorstársait” érinti egyértelmű „utalás” az ide egyáltalán nem tartozó Ragyogásra.

Ettől függetlenül nem hiányoznak a filmből az utánérzések olyan sci-fi klasszikusokból, mint a Terminator 2, a Stargate, a lövöldözések, tűzharcok pedig engem John Woo-féle klasszikusokra emlékeztettek, a Deschain és Chambers-féle kapcsolat pedig akár egy Star Wars-okból ismerős „mester és tanítvány” viszony is lehetne. Baj?

Engem ezúttal ez a jól adagolt, nem túl zavaró műfaji, narratíva-szintű finom átemelések sokkal kevésbé zavartak, mint például a Majmok bolygója: Háborúban sulykolt Apokalipszis most utánérzés. Talán amiatt is, hogy eleve a műfaji elemek vegyítésére ment ki a játék és a sokrétűsége révén inkább pozitív élményekkel gazdagodtam.

A gonosz érintése

Hozzá kell tennem, hogy Idris Elba szimpatikus alakítása (amely bár nem túlzottan átütő erejű, de ide ilyen Clint Eastwood-féle hősre volt szükség, Elba pedig könnyedén hozta a figurát), mellett Tom Taylor is elismerést érdemel, aki korához képest szintén ügyesen alakítja a hol zavarodott, álmai miatt bolondnak tartott, hol elszánt srácot, aki azért mindig kisfiú marad, továbbá társa, segítője Elbának, nem lesz belőle valami Harry Potter-féle gyerek szuperhős. Ha valami tud idegesíteni, akkor az az, amikor egy gyerekkarakter nem illik bele a filmbe, akár a rosszul megírt narratíva, vagy a túljátszott, gyenge színészi képességek révén, Tom Taylornál ilyen problémáim egyáltálan nem akadtak: tehetségesen, szimpatikusan és főleg: hihetetően hozta a karaktert.

Aki azonban mégis lejátszotta mindkét színészt a vászonról, az Matthew McConaughey. A negatív, velejéig gonosz karaktert a pályája csúcsán lévő színész valami olyan félelmetes tökéletességgel hozta, hogy minden horrorisztikus jelenetnél hátborongatóbb volt, amikor megjelent a vásznon. Felejts el mindent, amit eddig gonosz mágus alakításként láttál: Christopher Lee Szarumán-alakításánál, vagy a Harry Potter filmek bármelyik sötét varázslójánál messze meggyőzőbb volt.

Sajnos e három főszereplő színészen kívül mindegyik másik mellékszereplő eléggé harmatos alakítást nyújtott. Az egyébként rendkívül szexi, vonzó Katheryn Winnicknek például ebben a filmben nemcsak szépsége nem ragyogott túlzottan (mintha felszedett volna pár kilót), de ha nem mondja el jó párszor, akkor rá nem jövök, hogy ő Jake anyja.

Mintha láttam már volna…

Tegyük hozzá: neki is az a dicstelen szerep jutott, hogy Sarah Connor-klón legyen egy olyan filmben, ami nem a Terminátorokról szól. Igen, ez azért érezhető a filmben (és egyben némileg negatívum is, még ha engem ezúttal annyira nem is zavart) hogy nyolcvanas/kilencvenes évek korábban említett sci-fi/fantasy filmjeiből találunk bőven áthallásokat. Az egyedüli igazán eredeti ötlet maga a „Setét torony”, amelyről inkább az jutna eszünkbe, hogy gonosz mágusok élnek benne egy fantasy filmben, holott épp ellenkezőleg: ez a torony védi a Földet az apokalipszistől. Kár, hogy a torony szerepe, titkai, építése körüli rejtélyek nem nagyon kerültek bele a filmbe (a regényeket nem olvastam).

Hazudnom kellene, ha azt állítanám, hogy nem élveztem a filmet. Igen, valahol klisékből, áthallásokból építkezik ez a „setét torony” is, de még így is egy magával ragadó, jól megírt, remek vizuális elemekből felépített (ezúttal nincs viszont 3D, bár talán jobb is) sci-fi/horror/fantasy mesét kapunk a pénzünkért. Nekem bejött és bizalmat szavazok a készülő tévésorozatnak is.

-BadSector-