FILMKRITIKA – Felejtsd el Barbie-t, a legkarizmatikusabb baba a világon nem más, mint Annabelle: nagy szemek, hátborzongatóan „kedves” mosoly, és gyilkos ösztönök. A gyilkos baba ismét visszatért és most végre megismerhetjük eredetének történetét is. Egy babakészítő házaspár és a tragikusan elhunyt lányuk – a többit biztosan kitaláljátok. Ez az eredet-történet mégis tartogat meglepetéseket…

 

Miközben az Universal eléggé szenved a Dark Universe-ének újraindításával az eléggé harmatos Múmiával, illetve a Lionsgate is készülődik már a nyolcadik Fűrész filmmel, addig a kicsit kevésbé nagy hype-ot generáló horror franchise, az Annabelle (amely voltaképpen a Démonok között spin-offja) már a második részével borzolja az idegeinket. A 2014-es Annabelle után ezúttal a hátborzongató (de mégis mindig csendesen ücsörgő) fababa születéséhez kapunk magyarázatot és háttértörténetet.

A gyászoló pár, a jó apáca és a Gonosz a babában…

Az Annabelle 2-ben Anthony LaPaglia egy meglepően sikeres babakészítő kisiparost alakít az 1940-es években, aki feleségével, Miranda Ottoval és hétéves kislányával Bee-vel (Samara Lee) boldogan élnek, míg… a gyermek egy balesetben meg nem hal. 12 évvel később a még mindig vigasztalhatatlan, gyászoló pár megnyitja otthonát (egy hatalmas házat, amely leginkább Norman Bates-ére emlékeztet a Pszicho című filmből) Charlotte nővérnek (Stephanie Sigman, aki egy ezúttal csinos, fiatal, szimpatikus nővért alakít a Démonok között 2 vérfagyasztó apácája helyett) és hat árva kisgyereknek.

A film első szakaszában nagyon lassú mederben csordogálnak az események, de egy idő után a paranormális, egyre vérfagyasztóbb (vagy annak szánt) történések igyekeznek ránk is, meg a ház lakóira és vendégeire is a jump scare különféle formáival a frászt hozni: különböző ajtók nyílnak meg, természetesen megjelenik Annabelle, majd később rosszindulatú démonok.

Lassú vér partot mos

Sajnos, ez a kezdeti körülményes expozíció nem válik a film előnyére. Ebben az is közrejátszik, hogy a leánykák karakterei (a két főszereplőt leszámítva) nem túl érdekesek és a színészi játék is hagy nálunk kívánnivalót maga után. Megértem, persze, hogy egy valamire való horrorfilmnek kell expozíció (bár a „nagytestvér” Démonok között 2,  – amely az Annabelle filmekhez képest egy fokkal jobb epizód – annak idején úgy „belecsapott a lecsóba”, mint annak a rendje), de ehhez érdekes fő-, vagy mellékszereplő karakterekre és izgalmas alapszituációkra, felvezetésre van szükség, különben nemcsak elalszunk a film elején, de a horrorisztikus eseményekhez sem adja meg a kellő hangulatot. (Egy pozitív példa erre Alfred Hitchcock klasszikusa, a Pszicho). Lehet, hogy bennem van a hiba, de az egyébként szimpatikus apácához és a cserfes fiatal lánykákhoz (akiknek a legfontosabb problémájuk a fiúk) kötődő jelenetek számomra annyira nem voltak érdekfeszítők, hogy azt nézzem, ahogy a kétórás film egy tekintélyes része a hozzájuk kötődő érdektelen jelenetekkel telik el, úgy, hogy nagyjából nem történik semmi érdemleges.

Logika-deficit

A film másik jellegzetes vonása, hogy a későbbi horrorjelenetek nagy része oly mértékben nélkülözi a logikát, hogy az már sokszor szinte fájó. Az egyetlen kőbe vésett szabály az, hogy a baba nem mozdulhat, csak néz – egyébként itt aztán „mindent szabad”. Azért hozzá kell tennem, hogy ez csak részben rossz tulajdonsága a filmnek.

Rossz, mert nem találunk szinte semmilyen logikus eseménysorozatot, illetve a karakterek motivációi nagyjából oly tekintetben hitelesek csak, hogy ha a rendező bácsi azt mondta, hogy be kell menni ebbe a vérfagyasztóan félelmetes szobába, vagy fészerbe, akkor be kell menni, nincs mese. Továbbá gyakran a horrorisztikus jeleneteknek is nehéz legalább valamilyen alapszintű logikát találni. Azért szakítja szét a saját szalmafejét a madárijesztő, mert csak akkor látjuk, hogy egy csúnya démon van alatta? És? Ki ez a démon és hogy kerül bele ebbe a franchise-ba?

Másrészről viszont ezt kiszámíthatatlanságot, illetve a logikus események, cselekedetek hiányát pozitívumként is értékelhetjük, hiszen egyetlen pillanatban sem tudjuk előre megmondani, mi fog majd történni, bármelyik szereplővel, miközben a kiszámítható klisék megléte pont ennek a műfajnak a legnagyobb rákfenéje.

Szülők és két gyermek

Sokféle karaktert láthatunk, de színészi alakítások tekintetében talán egyedül Anthony LaPaglia, a sztoikus, megkeseredett apa és a feleséget játszó Miranda Otto, illetve a két főszereplő kislány alakítását érdemes megemlíteni. Talitha Bateman és Lulu Wilson tényleg nagyszerűek és az ő történetük tekintetében egyébként a forgatókönyv is brillírozik: a két jóbarát lányka megfogadta, hogy nem hagyják, hogy külön-külön örökbe fogadják őket, de mégis a ház körüli gonosz erők szétszakítják barátságukat. A film így egyfajta metaforát is kap, lévén a sok holttest és rémség megléte nélkül akár a gyerekkor borzalmainak ábrázolásaként is felfogható.

Egyértelmű, hogy ez a négy karakter messze a legerősebb a filmben, kár, hogy az összes többi (beleértve a négy másik lánykát is) teljesen érdektelen.

Suttogások és sikolyok

Végül, ami még zavaró volt, hogy nem mindig volt hihető, mikor sikoltozott, vagy csak félelmében vinnyogott valamelyik karakter, miközben normális esetben épp, hogy a rettegéstől üvöltve kellett volna segítségért folyamodnia. Itt jegyzem meg, hogy valami elképesztő ostobaság volt az is, ahogy bizonyos jelenetek során a kislányok éjszakai sikoltozása közben a házban senki sem ébredt fel, hanem a világ legnagyobb nyugalmával húzta mindenki a lóbőrt.

Félelmetesnek azért félelmetes ez az „Annabelle”, egy-két jelenettől tényleg a hátunk fog borsódzni, és az is egyértelmű, hogy az elég igénytelen első résznél azért klasszisokkal jobb. Ettől függetlenül a Démonok között 2-nek a közelébe sem ér. Sebaj, azért nem szabadulunk a franchise-tól egykönnyen, hiszen jövőre már érkezik Az apáca!

-BadSector-