TESZT – Milyen az, amikor a rajongók egy több évtizedes múltra visszatekintő, a kilencvenes években patinás franchise jogait olyanokra bízzuk, akik azokkal a játékokkal nőttek fel, amikor még a cég nem csak szoftverekkel volt jelen a piacon? Kb. a Sonic Mania a végeredmény: a játék teljesen visszanyúl a 16-bites Mega Drive érába, és milyen jól!

Sonic, hisszük, vagy sem, már huszonötéves (sőt, 26 már) – a kék száguldó sündisznó ennek örömére kap idén két fő címet is. A másik, az év végén érkező Sonic Forces a modernebb, 3D-s stílust veszi fel (és azt ráadásul belsőleg készíti a SEGA a Sonic Team révén), de addig is élvezzük ki a Sonic Mania adta örömöket.

Száguldás

Ki emlékszik a Sonic 4-re? Senki? Jó, mert ez a játék sem akar – történetileg ugyanis a 3 után járunk, és bár igen, Dr. Eggman továbbra is a főellenség, azért van pár robot is (a nevüket nem fordítanám le, mert nem hangozna valami jól magyarul), akiket szintén deaktiválni kell. Technológiailag bár előrébb járunk a 90-es évekhez képest, a játékmeneten ez nem fog érződni (vagyis egy ponton igen, de erre még kitérek): klasszikus oldalnézetes száguldás ezerrel, és a történetvezetés is marad a múltban – semmi duma, csak animáció. Így is van rendjén.

Mind a három karakter itt van a 3-ból a képességeikkel együtt, így Sonic mellett Tails és Knuckles is játszható. Sonic azért kapott egy új mozdulatot, amit érdemes mihamarabb megszokni, mert jól jöhet: miközben a levegőben vagyunk, érdemes megnyomni megint az ugrás gombot és lenyomva tartani, amíg földet érünk, hiszen a landoláskor automatikusan dashelhetünk egyet, így a már amúgy is tempós játékmenetet még jobban gyorsíthatjuk pár másodperccel, miközben azért itt van a régi hagyomány is: amíg van gyűrűnk, egy találatot kibírunk, ha meg nincs, akkor jön a jó öreg Sonic lezuhan a képernyőn :O arccal.

Gyűrű

A játékmenet pont olyan, mint régen (leszámítva Sonic új mozdulatát): gyűjtögessünk gyűrűket, szedjük fel az összes Chaos Emeraldot a jó befejezés érdekében, és lehetőleg minél tempósabb, stílusos módon játsszunk. A helyszínek között olyan is van, amit még az is ismer, ki sosem játszott Soniccal – Green Hill Zone, például. Tervezésileg nem teljesen vízszintes viszont a pályák jelentős része, ami úgy tűnik, hogy a Sonic CD hatása volt.

De visszatérés a játékmenetben egy változásra: lesznek ilyen pszeudo 3D-s szakaszok is (az Emeraldokért) az UFÓ-üldözéssel és a megszokott kék labdák gyűjtésével, de itt nincsen lassulás, amit mondjuk a Sonic CD mutatott. A Switchen van egy kis tempózuhanás, de a PlayStation 4 és az Xbox One ezt gond nélkül hozza másodpercenként 60 képkockával, mint ahogy a játék többi részét is. Szép is volna, ha itt 30-ra limitált címről beszélnénk, sőt, szégyen lenne.

Régi

A grafika nem modern. Nem is AKAR az lenni. Úgyhogy az – bár napjaink szintjét nem üti meg – nem érdemli meg, hogy lehúzzuk, ahogy az újrakevert soundtrack esetében is úgy gondolom, nem szabad itt sem kritikával illetni. Akkor mégis milyen szó érheti a ház elejét? Talán csak annyi, hogy nem könnyű falat a Sonic Mania.

Nem egyszerű, de hatalmas lehúzásnak ezt sem tartanám, sőt, nem lenne fair. A bossfightokra viszont mondom, hogy itt mintha egy kicsit kifogyott volna a szuszból a Headcannon és a PagodaWest – láttam már jobbat náluk. Talán ennyit tudnék negatívumként felhozni.

Jó vétel

Akinek anno SEGA MegaDrive-ja, esetleg Dreamcastje volt, vegye meg ezt a játékot. Igen, így kijelentem. A SEGA a folytatásnál ha kicsit bátrabb lesz (már tettek azért lépéseket: a Knuckles mód, ahol két Knuckles van a képernyőn, frenetikus!) és esetleg ugyanezt a fejlesztőpárost kéri fel rá, akkor úgy gondolom, hogy a Sonic-rajongóknak eljő a Kánaán. Így kell egy régi címet újragondolni régi köntösben. Kár, hogy egy hétvége alatt ki lehet fektetni, de egy hetet szerintem el lehet tölteni a játékkal – és pont emiatt esik el egy 9-estől. Ez egy 8,5-es cím, de ezt meg is érdemli.

-V-

Kiadó: SEGA

Fejlesztő: Headcannon, PagodaWest

Stílus: retró oldalnézetes platformer

Megjelenés: 2017. augusztus 15. (PS4, X1, Switch), augusztus 29. (PC)