FILMKRITIKA – Bella Thorne a főszereplője annak az új Amityville-feldolgozásnak, amely – immár sokadszorra – adaptál egy valójában is megtörtént vérfürdőt. Az eredeti mészárlást 1974-ben hajtotta végre Ronald DeFeo Jr., aki hajnali negyed négykor mészárolta le családjának hat tagját, arra hivatkozva, hogy tetteit egy démon irányította. Az új filmben ezúttal Belle-nek (Bella Thorne) kell a ház gonosz szellemével szembe szállnia…

Nehéz a dolga annak a forgatókönyvírónak és rendezőnek, akik a sokadik részt készíti egy B kategóriásnak mondható horrorfilmhez. Nem jellemző, hogy a sokadik Rémálom az Elm utcában, Halloween, vagy Fűrész bárkiben mély nyomokat hagyott volna. A legtöbb horrorfilmből általában hat, vagy hétrészes folytatás készül, és nincs az az elszánt rajongó, aki ne húzná a száját a sokszor elhasznált kliséken. Amikor viszont (a wikipédia szerint) konkrétan a tizennyolcadik (!) filmet készíted ugyanarról a témáról, akkor a kihívás igazi sziszifuszi magasságokba emelkedik…

A tizennyolcadik te magad légy?

Azért hoztam fel a wikipédiát, mert az Amityville: Az ébredést megelőző tizenhét filmből egyet sem láttam, mielőtt beültem volna a sajtóvetítésre. Talán jobb is, mert így a történetet jobban tudtam értékelni, mintha már tizenhetedik alkalommal is az ugyanabban a házban játszódó, egymás elemeit ismétlő horrorfilmet kellett volna megnézni.

Ettől függetlenül a forgatókönyvíró gondosan ügyelt rá, hogy tudatosítsa velem, a nézővel, hogy ez már a sokadik film: az egyik karakter ugyanis Amityville horrorfilm rajongó és Bellévell és egy harmadik barátnővel együtt nézik meg a legelső filmet a házban. Amolyan „film a filmben” megoldás… A legviccesebb az volt, hogy a mellettem ülő néző pattogatott kukoricájának szagát is éreztem, miközben ott figyelt persze a popcorn a fiatalok mellett is, miközben a filmet nézték. Ez a vizuális és szagélmény pedig furcsa módon sokkal hatásosabb volt, mint ez az elég olcsó kikacsintás, amely egy időre kizökkentett a film egyébként eleinte egész ügyesen felépített horrorhangulatából.

A démon érintése

Igen, a film első szakaszában valóban jól adagolt ez a horrorhangulat, lévén tényleg áthatja egyfajta baljós atmoszféra és ezt részben az elég egyszerű, de azért eleinte jól megírt történetnek is köszönheti. A sztori szerint Belle (Bella Thorne) anyjával, Joannal (Jennifer Jason Leigh), kishúgával, Juliettel (Mckenna Grace) és az egy baleset óta kómában, öntudatlanul fekvő ikertestvérével, Thomas-szal (Cameron Monaghan) egyetemben az ikonikus házba költöznek. A Bloomhouse szokásos alacsony költségvetésű, de azért hatásos horrorelemeivel ijesztget a film az elején, ezzel jobban felépítve a félelemkeltést, mint például az Annabelle 2-ben, ahol túl sokáig nem történt semmi.

A hangulat megteremtésében Thomas karaktere is közrejátszik, aki egy ideig ugyan sok mindent nem csinál, csak fekszik és egyre ijesztőbben néz ki, de a magatehetetlen és egyben mégis baljós figurája révén sikeresen hozza a frászt az egyszeri nézőre.

Sajnos a forgatókönyv egy idő után „tesz róla”, hogy ez a kezdeti jól adagolt félelemkeltés tova tűnjön. Egyrészt Belle barátai: a tudálékoskodó Terrence (Thomas Mann) és a kételkedő Marissa (Taylor Spreitler) bosszantó és a film hangulatát csak romboló, cserfes mellékszereplők, akik saját jeleneteikkel, rosszul megírt párbeszédjeikkel szintén megtörik a film ritmusát. (Különösen Terrence).

Másrészt a történet menthetetlenül csordogál bele ugyanabba az unalomig ismert narratív mederbe, amit már nem csak az Amityville-adaptációkban, de más horrorfilmekben is megszokhattunk. Franck Khalfoun rendező és forgatókönyvíró annyira fájóan képtelen volt valami hatásos, fordulatos és legalább alaphangon eredeti megoldást találni, hogy a film végén kifejezetten dühösen álltam fel a moziszékből. Igen, dühösen, mert amúgy ebben a horrorfilmben még annak ellenére is meg volt a lehetőség, hogy a műfaj egyik értékesebb darabja legyen, hogy ez is alacsony költségvetéssel készült, és a régi mese sokadik adaptációja.

„Bella” női fenék, kiégett Jennifer

Nem sokat adnak szerepükhöz a színészek és színésznők sem. Bella Thorne azért többet tud felmutatni egy scream queennél, és tényleg szép formás a feneke, amit a film során egy-két elnyújtott jelenet során szexi franciabugyiban csodálhatunk (miközben a kamera értő figyelemmel időzik rajta), de annyira sem ő maga nem tehetséges, sem a dialógusai nincsenek ahhoz elég jól megírva, hogy elég szimpatikussá váljék és lerágjuk a tíz körmünket, hogy jaj, túléli-e a kalandokat.

Jennifer Jason Leigh már érdekesebb anyakaraktert próbál megjeleníteni, csak szerintem már annyira kiégett, hogy akkor is rutinból próbál játszani, amikor éppen nem kellene. Színészi játékán kicsit azt éreztem, hogy már kiégett a szakmából – talán egy jobb rendező és jobb forgatókönyv többet is ki tudna azért hozni belőle.

Érdekes módon még a 11 éves Grace Mckenna alakítása és gyerekkaraktere volt elég szimpatikus ahhoz, hogy izguljak érte, illetve ne felejtsük el Jerry-t, a németjuhász kutyát sem, akinek jelenetei szintén a film fénypontjai közé sorolhatók.

Pozitívum viszont, hogy a „gonosz” figuráját alakító színész (igen, nem akarok spoiler-t ellőni) tényleg meggyőző, kár, hogy a hozzá kötődő horrorjeleneteket viszont alaposan összecsapták, illetve a film befejezése is nagy csalódás volt.

Kár ezért a horrorért, volt benne potenciál…

-BadSector-