Menu

Szárnyas fejvadász 2049 – Álmodnak-e a Blade Runner rajongók Denis Villeneuve filmjéről?

FILMKRITIKA – Ridley Scott nehezen indult, majd fokozatosan ikonikussá vált science-fictionjéhez nagyon nehéz méltó folytatást készíteni – nem véletlen, hogy maga a mester sem vállalta el, inkább „átpasszolta” Denis Villeneuve-nek. Az új részben ezúttal Ryan Gosling „szárnyas fejvadássza” a replikánsokat, miközben saját énjével, egzisztenciájával is szembe kell néznie egy rettenetesen depressziós jövőben, ahol a replikánsok egymást irtják.

 

Manapság már nagyon kevés dologról mondhatom el, hogy kamaszkorom óta rajongok érte. Philip K. Dick Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című sci-fi regénye és a belőle készült Ridley Scott film ezek közé tartozik. A Blade Runner minden egyes jelenetét, minden egyes párbeszédét, képkockáját betéve ismerem, látom magam előtt, Vangelis zenéje, a film hanghatásai még mindig a fülemben csengenek – miközben ezeket a sorokat írom, most is Vangelis Blade Runner zenéjét hallgatom. Hát igen, ezt hívják fanatikus rajongásnak: a Blade Runner mind a mai napig A nagybetűs kedvenc filmem, azóta, amióta 14 évesen, 1985-ben először láttam. Azt hiszem nem kell ecsetelnem, hogy az elvárásaim mennyire nagyok voltak Denis Villeneuve folytatásával kapcsolatban, akinek a Sicario című alkotása szintén kellemes filmemlékeim közé tartozik.

Szép új világ

Amit először is nekem is, neked is, kedves Blade Runner rajongó meg kell értened: a Blade Runner 2049 nem kifejezetten az eredeti műalkotás stílusában elkészült film. Ennek vannak pozitív és negatív aspektusai is. Pozitívum, hogy nem utánozza a régi film stílusjegyeit, nem ragaszkodik görcsösen a Scott által felhasznált filmes eszközökhöz, Villeneuve nem csak egy új történetet mesél el nekünk, hanem tényleg saját vízióját mutatja be, hogy az ő filmlencséjén keresztül miről szól az androidok és emberek léte és egymással való harca ebben a rettenetes világban, melyet eredetileg Philip K. Dick álmodott meg az 1968-ban, a hidegháború legkeményebb időszakában megírt disztópikus regényében.

Ugyanakkor negatívum, hogy ez Villeneuve-nek nem minden tekintetben sikerült…

„Olyat láttam, amit ti, emberek, el sem hinnétek!”

Először mindenképpen arról szeretnék mesélni, amely minden sci-fi rajongót el fog kápráztatni. Nem könnyű a dolgom, mert konkrétumokról nem írhatok, hiszen spoiler lenne… Amit Villeneuve nagyon eltalált a Blade Runner 2049-ben, az a hihetetlenül rideg és elidegenedett Los Angeles, amelyben emberek szinte már nem is élnek – nem is látjuk őket már az utcákon sem – most már nemcsak arról van szó, hogy senkiről sem tudhatjuk, ember-e, vagy android, hanem inkább arról, hogy melyik generációs androidverzióról beszélünk: az erőszakos, régi Nexus 6 verziószámúról, amelyet a csődbe ment Tyrell Corporation gyártott, vagy a Nexus 9-ről, melyek Niander Wallace (Jared Leto), egy vak multimiliárdos üzemeiben készülnek.

K ügynök (Ryan Gosling), érzéketlen, céltudatos blade runner, aki nem visszakozik meghúzni a ravaszt, ha arra van szükség, de amikor egy különleges ügy közepébe cseppen, melyen az emberiség és az androidok léte is kockán forog, akkor sem habozik, hogy nyomozni kezdjen – annak ellenére sem, hogy főnökség inkább el szeretné tüntetni a nyomokat…

K élete üres és sivár lenne, ha nem élne vele Joi (Ana de Armas) egy egészen különleges hologram-android. Gosling színészi repertoárja tökéletesen vissza tudja adni az érzelemmentes, gyilkos androidot, de időnként megbicsaklik, amikor a színésznek érzelmeket, belső drámát kell visszaadnia. Számomra úgy tűnt, hogy rendező és főszereplő között nem működött ugyanaz a „művészi kémia”, mint ami Ridley Scott és Harrison Ford esetében annyira nagyszerű volt az első részben.

„I need the old blade runner. I need your magic.” (Blade Runner 1982)

Persze az is lehet, hogy Villeneuve egy ilyen „blade runnert” akart ábrázolni, de az számomra egyértelmű volt, hogy kevésbé szögezte a tekintetemet a filmvászonra Gosling színészi játéka, mint a ’82-es Blade Runnerben Harrison Fordé, akinek minden egyes arcrezdülése, fintora, mozdulata tökéletesen tükrözte az egyszerre vagány, kemény, ugyanakkor teljesen kiégett, blazírt és cinikus karakter érzelmeit, akivel nemcsak maximálisan azonosulni tudtunk, miközben az androidok ellen folytatott élet-halál harcot, Rachellel flörtölt, vagy éppen whiskey-vel leitta magát a sárga földig, mert csak így bírta elviselni a munkáját, hanem egész egyszerűen szórakoztató is volt nézni, ahogy Ford uralta a mozivásznat. Persze, nem célszerű mindenben a régi Blade Runnerhez hasonlítani a 2049-et, de Ryan Goslingnál valahogy ezt hiányoltam: az érzelmei, a gondolatai vagy nem jöttek át, vagy nem volt képes elég hitelesen megjelentetni őket.

Különös módon az öreg Rick Deckard (Harrison Ford) sem mindig tett rám olyan mély benyomást, mint a ’82-es. Viszonylag keveset is láthatjuk a filmvásznon, de – néhány jelenetet leszámítva – nem jött át róla, hogy ő az egykori vagány és cinikus, majd megbicsaklott, bujkáló Blade Runner. Villeneuve karakterei a legtöbbször elrejtik az érzelmeiket és ez nem minden esetben szerencsés.

Wallace (Jared Leto) figurája egyszerre érdekes és félelmetes, de nem kapott ahhoz elég szerepet a filmvásznon, hogy igazán kiteljesedjen. (Jared Letónál az Öngyilkos osztag után ez már a második alkalom, hogy „mellőzik” karakterét.)

Végül azt is muszáj megemlítenem, hogy bár gyilkos és kegyetlen, félelmetes androidokból most sem volt hiány, mégis egyikük sem volt mérhető Rutger Hauer elképesztő filmes jelenlétéhez. Hiába, magas volt a léc…

Posztapokalipszis és digitális csábítás

Egyértelmű tehát, hogy egy fokkal gyengébbek a karakterek az eredetihez képest, mégis Villeneuve ezekkel a szereplőkkel is a moziszékbe szögezi a nézőt. Ezt részben az egészen elképesztő vizuális világa révén éri el, amellyel a film szinte magába szippantja a nézőt. Elhagyatott, posztapokaliptikus világban járunk, egy félig lerombolt Los Angeles-ben és az elsivatagosodott, kiüresedett Las Vegas-ban, ahol a romok között emberi és android nyomorultak élnek és veszélyes bandák támadnak az oda tévedőkre.

Hatalmas, teljesen meztelen női hologramok sétálnak érzéki csípőmozdulatokkal Los Angeles neonfényben fürdő, mocskos épületeinek romjai között, és szintén óriási meztelen női szobrok mélyednek a homokba elhagyatottan a radioaktív sivatagban. Villeneuve Blade Runnerjában a nők, illetve a női androidok még fontosabb szerepet kaptak, mint Scott filmjében: csábítják, igézik a főszereplőt, máskor pedig alaposan megverik. Bár ez persze Scott filmjében is fontos történeti elem volt, de Villeneuve-nél ez sokkal hangsúlyosabb, finomabban kidolgozott motívum. A filmben láthatunk még egy egészen elképesztő, zseniális erotikus jelenetet is, amely fantasztikus vizuális élményt nyújt – ilyennel még nem találkoztam egyetlen sci-fi filmben sem.

„One more kiss, dear, one more sigh, Only this dear, is goodbye…”

Összességében Villeneuve sci-fije majdnem annyira elvarázsol most is, 2017-ben, mint Ridley Scott ’82-es alkotása, ugyanakkor mégsem akkora klasszikus, mint az eredeti. Az egyszerre torokszorítóan depresszív és mégis lenyűgöző 2049-es Los Angeles látványa – tele neonfényekkel, hatalmas, meztelen női hologramokkal, mocsokkal és csillogással – tényleg egészen elképesztő. A történet is érdekes, izgalmas, fordulatos – de azt azért el kell ismerni, hogy időnként logikátlan, vagy kusza.

Ryan Gosling karaktere és színészi játéka unalmasabb, mint a ’82-es Harrison Fordé, ugyanakkor saját története révén – amelyet fokozatosan ismerünk meg a film során – mégis szimpatikussá válik. Számomra hiányoztak a minőségi negatív figurák is: Jared Leto vak Wallace-a nem mérhető a kifinomult és gátlástalan Tyrellhez, ahogy Sylvia Hoeks Luvja sincs partiban a Rutger Hauer-féle Roy Batty-vel.

Egyértelmű, hogy a Blade Runner 2049 nem ér fel az eredetihez, azonban így is egy elképesztően látványos, magával ragadó, és emlékezetes sci-fi, amelyet a műfaj és a Blade Runner rajongóinak kötelező megnéznie. Az utóbbi idők egyik legjobb sci-fijével van dolgunk, de mégis hiányzik „a régi Blade Runner mágiája”.

-BadSector-

FILMKRITIKA – Ridley Scott nehezen indult, majd fokozatosan ikonikussá vált science-fictionjéhez nagyon nehéz méltó folytatást készíteni – nem véletlen, hogy maga a mester sem vállalta el, inkább „átpasszolta” Denis Villeneuve-nek. Az új részben ezúttal Ryan Gosling „szárnyas fejvadássza” a replikánsokat, miközben saját énjével, egzisztenciájával is szembe kell néznie egy rettenetesen depressziós jövőben, ahol a replikánsok egymást irtják.   Manapság már nagyon kevés dologról mondhatom el, hogy kamaszkorom óta rajongok érte. Philip K. Dick Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című sci-fi regénye és a belőle készült Ridley Scott film ezek közé tartozik. A Blade Runner minden egyes jelenetét, minden egyes párbeszédét,…
Egyértelmű, hogy a Blade Runner 2049 nem ér fel az eredetihez, azonban így is egy elképesztően látványos, magával ragadó, és emlékezetes sci-fi, amelyet a műfaj és a Blade Runner rajongóinak kötelező megnéznie. Az utóbbi idők egyik legjobb sci-fijével van dolgunk, de mégis hiányzik „a régi Blade Runner mágiája”.

Szárnyas fejvadász 2049

Rendezés - 7.8
Színészek - 7.5
Töténet - 8.2
Látvány/hangok - 9.2
Hangulat - 8.3

8.2

KIVÁLÓ

Egyértelmű, hogy a Blade Runner 2049 nem ér fel az eredetihez, azonban így is egy elképesztően látványos, magával ragadó, és emlékezetes sci-fi, amelyet a műfaj és a Blade Runner rajongóinak kötelező megnéznie. Az utóbbi idők egyik legjobb sci-fijével van dolgunk, de mégis hiányzik „a régi Blade Runner mágiája”.

User Rating: 4.3 ( 1 votes)

Spread the love

https://smallseotools.com/

Kiemelt partnerünk: www.konzolkirály.hu