FILMKRITIKA – Nem könnyű műfaj a szuperhősfilm a producerek, rendezők számára és most különösen nem az a Warner DC adaptációinak. Egyrészt ugye az utóbbi években ömlöttek ránk a zsáner újabb is újabb epizódjai, másrészt a Warner belefutott egy-két többé-kevésbé csúnya fiaskóba: a Batman Superman ellen még úgy-ahogy megosztotta a kritikusokat, az Öngyilkos osztag viszont telitalálat címként maradt meg a filmstúdió számára, révén kész „öngyilkosságnak” tartotta a szakma és a nézőközönség egyaránt – annyira pocsék volt a végeredmény. A Wonder Woman viszont váratlan siker volt, így várakozással és érdeklődéssel vegyesen utaztam el a sajtóvetítésre – sajnos, én, mezei kritikus csak BKV-val és nem a Batmobile-al…

Mivel magukat a képregényeket ritkán olvasom, inkább csak a filmekből, sorozatokból és videojátékokból ismerem a DC munkásságát, így számomra az „Igazság Ligája” az „Igazságtalanságból” ismerős – mármint az Injustice-ből, melynek két része is készült PC-re és konzolokra egyaránt. Az Injustice képregénysorozat a Justice League folytatása, amikor a szuperhősök csapata már darabjaira hullott és egymást csépelik, itt viszont még annak vagyunk szemtanúi, ahogy Bruce Wayne (Ben Affleck) és Diana Prince (Gal Gadot) egy csapatot kovácsolnak pár a nagyközönség által ismertebb és kevésbé ismert arcokból. Batman és Wonder Woman így tehát egymás után szervezi be Flash-t (Ezra Miller), Aquament (Jason Momoa) és Cyborgot (Ray Fisher). Vajon ennyi hős együtt megfér egy filmben anélkül, hogy az a film integritásának kárára menne? Jelentem: a vártnál is sokkal jobban…

Hagyományos szuperhős sztori

Hogy mitől tetszett sokkal jobban ez a szuperhősfilm, mint a többi? Nem, nem önmagában a sztori miatt. Alapvetően ez sem szól többről, mint a többi (sőt, még csak nem is rejti véka alá): Steppenwolf, egy ősi ellenség, akitől korábban sikerült megszabadulnia az emberiségnek az amazonok segítségével, most visszatér, hogy elpusztítsa az univerzumot és csak Batman és villámgyorsan verbuvált csapata veheti fel ellene a harcot. Hatalmas meglepetésre nem szabad számítani (gondolom, a Superman-fordulat senkinek sem az), de a film ezúttal a faék egyszerűségű történet ellenére is működik.

Steppenwolf karaktere sem forradalmasítja a szuperhősfilmeket, nem egy drámai, helyenként szimpatikus figura, mint Pókember: Hazatérésben a Michael Keaton által alakított Vulture, vagy nem akkora katartikusan eltalált főgonosz, mint Heath Ledger Jokerje a Batman: Sötét Lovagban. A Ciarán Hinds hangján megszólaló, teljesen CGI Steppenwolf egyszerűen csak hihetően félelmetes, fenyegető és jól illeszkedik a film egészébe, nincs most arról szó, hogy a főgonoszról szól az egész történet.

Összjáték

Ennek egyik oka nagyszerű összjáték a csapattagok között – és ezt most nem a konkrét cselekményre értem. A többszereplős „csapat” filmek legnagyobb csapdája, amikor telepakolják hatalmas sztárokkal és ráadásul mindegyik szereplőnek görcsösen mesélik el az eredettörténetét. Hálistennek erről itt szó sincs: egyrészt Bruce Wayne és Wonder Woman eredettörténetét már letudtuk, másrészt viszont a többiekről csak a legszükségesebb információkkal gazdagodunk. Persze, a csapatot nem könnyű összeállítani, de mindegyik szuperhős meggyőzésének mellékszála remekül illeszkedik a történet egészébe, egyetlen pillanatig sem éreztem azt a nyögvenyelős erőlködést, amit az ilyen típusú „verbuválós” filmeket jellemzi.

Másrészről az összes hőst egész egyszerűen remek színészek alakítják, akik között nagyszerűen működik a csapat kémiája. Az egymásnak beszólások, a tényleg jó humorral megáldott jelenetek nem hiányoznak a repertoárból – ez különösen a laza, hosszúhajú rockerre emlékezetető Auqaman (Jason Momoa) esetében működik nagyszerűen, aki egyetlen pillanatig sem veszi komolyan Batmant, akinek „nincs semmilyen szuperhősképessége”, viszont Wonder Womannal szívesen becsajozna. (Amit persze a férfi nézőközönség teljes mértékben át tud érezni.) Bizony, hogy a Wonder Woman különálló film után ismét megcsodálhatjuk, hogy Gal Gadot nemcsak gyönyörű (a kamera persze időnként elidőzik előnyös testtájain), de tényleg tehetséges is.

Ezra Miller nekem nagy kérdőjel volt a film előtt (én a régi Flash tévésorozaton nőttem fel, Miller teljesen másféle karaktert alakít), de a fiatal villámgyors, időnként kicsit nyafogó „geek”, aki utál verekedni, szintén remekül passzol a teambe. Őszintén szólva ez a „csapatkémia” szerintem sokkal jobban működik ebben a filmben, mint az agyonajnározott Zsivány Egyesben, ahol egyes karakterek nem voltak kellőképpen kidolgozva, mások számomra érdektelenek voltak. Itt mindegyik karakter szimpatikus, érdekes, a filmvásznon való szereplésük ki van centizve, a motivációik logikusak, a csapatjáték minden téren tökéletes.

Humor és akció

A Batman Superman ellen elképesztően darkos hangulata után nyilvánvaló volt, hogy szellemesebbre veszik a folytatást, én konkrétan attól féltem, hogy az Öngyilkos osztag erőltetetten túltolt idióta humora lesz majd itt is jellemző. Szerencsére erről szó sincs, Az Igazság Ligája megfelelően adagolt, finom humora nem üt el a műfajtól és nem rántja le a ripacskodó szuperhős vígjátékok szintjére.

Az akciójelenetek is remekül koreografáltak, igaz, nem érezni azt az élet-halálra menő, kegyetlen harcot, amelyet a Batman Superman ellenben láthattunk.

Ez volt az Igazság pillanata

Az Igazság Ligája szerintem az egyik legjobban összeszedett, legkiforrottabb szuperhősfilm, annak ellenére is, hogy kiemelkedő momentumai azért nincsenek. Minden a helyén van, az akció, a látvány, a humor legfeljebb csak rövid pillanatokra lankad, viszont nincs egy olyan jelenet sem, amire vissza tudnék emlékezni, hogy igen, ez igazi klasszikus, mint amilyen jeleneteket Christopher Nolan filmjeiből idézni tudnék. Ennek ellenére számomra egyértelmű, hogy Az Igazság Ligája a Nolan utáni DC éra legjobb darabja.

-BadSector-