FILMKRITIKA – Nos hát a cirkuszokkal sem vagyok kibékülve. Nem is értem mit keresnek még a XXI. században a világban, amikor annyi minden, sokkal szórakoztatóbb lehetőség várja az embert? Igazából két műsorszám tetszett az egészből, a fakírok és a bűvészek, mindkettőt viszonylag hamar kigyomlálták. Maradtak a cseppet sem vicces, inkább idegesítő bohócok, az unalmas artisták, meg a szerencsétlen, agyonkínzott állatok a saját trágyaszagukban. És mindezért egyetlen egy unatkozó ember felelős: Phineas T. Barnum, aki egymaga reformálta és alkotta meg a modernkori cirkuszt az 1800-as években.

Aztán az ötödik perc után ráébredsz, hogy bizony a készítők arra gondoltak, kőkemény musicalben mesélik el ezt a félig meddig kilúgozott önéletrajzi filmet, akkor már súlyos gondok vannak. Nem csak annyi történik, hogy néha felcsendül egy melódia, ha két mondatot prózában regéltek el, a szereplők mintha csak éreznék a zavart az erőben, máris dalolni kezdenek, ami egyébként nem lenne baj, két dolgot leszámítva.

Az egyik, hogy a dalok nem valami jók, sőt talán egyet, kettőt leszámítva egyáltalán nem valami emlékezetesek, ami lássuk be, egy musical esetében nem feltétlenül jó dolog. Sőt, mintha a rendező, Michael Gracey első filmjében a világot is meg akarta volna váltani ezek a dalok egyáltalán nem illeszkednek a film képekben elbeszélt miliőjébe, pláne nem az 1800-as évek forgatagába. Szinte fület bántóan modernek, tele szintetikus hangzásvilággal, ami rendkívül zavaró, hogy el tudj veszni a filmben.

Barnum, ahogy nem szeretnéd látni

A második sokkal nagyobb probléma, hogy Hugh Jackman alakítja a cseppet sem szimpatikus Barnumot, nem is nagyon erőlködtek a készítők, hogy hasonlítson rá, de ennél is fontosabb, hogy ő már egyszer abszolút megkapta a lehetőséget, hogy bebizonyíthassa egyáltalán nem tud énekelni, ez volt a Nyomorultak musicales feldolgozása pár éve. Az egyetlen amire felhívta a figyelmem miközben parádézott hopp mesterként, hogy egyáltalán nem olyan öreg, hogy ne tudta volna eljátszani Farkast kétszer vagy háromszor. Jackman mellett olyanok is dalra fakadnak, mint Michelle Williams, Zac Efron, Zendaya és Rebecca Fergusson, akinek háromszor is el kell énekelnie ugyanazt a nótát, mire a fülünkbe mászik.

Ez az egész mentalitás átitatja a filmet, 1800-ban olyan gondolatokat kapunk, mint a politikai korrektség, a teljes egyenlőség, a feminizmus és hasonló, a mai filmekben végletekig elkoptatott toposzok. Barnumot meg se próbálják árnyalni, ő az igazi self-made man, aki hazugságra alapozva 19-re lapot húzott és bejött neki. Bár először múzeummal próbálkozott, majd összelasszózta a kor összes csodabogarát, akiket a való élet kitaszított és megvetett, ő viszont hasznot húzott belőlük is, mert még jobban eltúlozta különcségeiket, és előnyt kovácsolt a hátrányból.

Jumbo elefánt halála

A film egyetlen egy helyen utal rá, hogy a sikeren és a pénzen kívül semmi nem érdekelte, és minden áron szeretett volna csatlakozni egy olyan körhöz, amely sosem fogadta be igazán. De olyasmiket már meg se említ a film, hogy ő volt felelős Jumbo elefánt haláláért. Azt se tudjuk meg, hogy akkor most végül is serényen csalta feleségét, vagy csupán a körülmények áldozata volt eme tisztes úriember. Az egyetlen igazán lényeges dolog, amit tényleg a filmből derül ki, hogy végül miért is sátrakban vert tanyát a cirkusz, és hogy honnan kapta a nevét ez a nem mindennapi mutatvány.

Szóval, elképesztően Oscarra gyúrós filmet kapunk A legnagyobb showman személyében, amit csak azért így készítettek el, mert tavaly a legjobb filmnek járó díjat, majdnem egy musical kapta. Nyilván úgy gondolták, sokat nem veszthetnek vele.

-Scal-