FILMKRITIKA – Képzelj el egy alternatív világot. Képzeld el, hogy jól sikerült a Doom film, a Max Paynet se szúrták el, sem a hisztérikusan várt Assassin’s Creed-et. Képzeld el, hogy a filmvilágot nem csupán a pénz gusztustalan hajszolása, hanem a kreativitás, az eredetiség, az alkotási vágy jellemzi. Képzeld el, hogy a rendezők értik mitől lesz egy film játékszerű, és mivel nem okoznak csalódást a közönségnek. Nos, ebben az alternatív világban a Jumanji egy teljesen átlagos film lenne.

Mivel azonban nem ilyen világban élünk a Jumanji remakeje, újrafeldolgozása, újragondolása, rebootolása… ööö folytatása (?) egy szórakoztató vígjáték lett, ami pályázhat a tavalyi év meglepetése kitüntető címre is. Az elejétől a végéig lekötött, szórakoztam rajta, és sikerült az egészet úgy modernizálni, hogy az nem lett kínos. Ehhez hozzájön a folyamatos reflektálás a videojátékokra, amit utoljára a Scott Pilgrim csinált jól. Az pedig hab a tortán, hogy a szerepeket kapó Dwayne Johnson, Jack Black, Kevin Hart és Karen Gillian valósággal lubickolnak a szerepben.

2.0-ás kaland –

A film elején a társasjáték egy 90-es évekbeli 8-16 bites konzollá alakul, ami beszippantja a játékosokat, ha kiválasztanak egy karaktert. Ez történik négy unatkozó gimissel, akiket egy napra összezárnak, amolyan Nulladik Órásan. Az igazi móka akkor indul be, amikor átkerülünk Jumanji világába, ahol felöltik avatárjaikat, akiket a már felsorolt színészek alakítanak. Na most a poénok zöme abból ered, hogy a játékosok a való életben cseppet sem hasonlítanak a karaktereikre.

Blacknek azt kell játszania, hogy egy tipikus üresfejű cicababa, aki egy pillanatig se képes létezni az iPhone-ja nélkül. Hartot egy élsportoló kapta, akinek el kell tűrnie, hogy gyenge, nevetséges mitugrász lett belőle, a legjobb képessége a fegyverhordozás, és felrobban egy sütitől. Gilliannek úgy kell jó nőt alakítania, hogy az igazi énje visszahúzódó és csendes, miközben a színésznő valóban jó nő. A legjobban azonban kétségkívül A Szikla járt, aki immáron végképp bebizonyítja, meg tanult színészkedni az elmúlt másfél évtized alatt, hiába erős, meg vonzó, és kigyúrt, és akkora mint egy… Szikla, ha a karaktere a suli vérszegény lúzerje volt.

Ready Player Zero –

A Jumanji a legjobban a videojátékok világát integrálta, amit ennyire jól még sosem láthattál a filmvásznon. Ha meghalsz újra éledsz, ha legyőztél egy szintet, jön a sokkal nehezebb. Az adott karakter csak bizonyos dolgokhoz ért, a Szikla például vakarja a fejét, mert nem lát a térképen semmit, Black, aki viszont rendelkezik a térképészet képzettséggel már meg tudja mondani merre is induljanak.

Ha találkoznak nem játékos karakterekkel, azok csak megadott kérdésekre tudják a választ, egyébként ismétlik az utolsó mondatot, jól lehet ezt az ötletet már az 1999-es eXistenZ is használta. De kapunk utalást a játékok elején található introkra, a dinamikus háttérzenére és a HUD is végre megjelenik egy filmben!

Press Button to Continue –

Így képzelek el egy videojáték adaptációt, és nem úgy, ahol a főszereplő csak nevében hasonlít a karakterre, legyen valami szétbarmolt történet, aztán hadd szóljon! Persze nem tökéletes film a Jumanji, mert a főgonosz vérgyenge, és hiányoltam, hogy a Boss fight sorfán nem alakult át háromszor, hogy egyre nehezebben lehessen legyőzni. De ez végre már egy nagyon jó irány, mert ebből az anyagból, ezt kihozni igazi nagy bravúr volt, hogy úgy mondjam: Mission Accomplished.

-Scal-