FILMKRITIKA – A rossz filmek egyik csalhatatlan jellemzője, hogy unalmasak, vontatottak, de cserébe legalább jó hosszúak, mert nagyot, mélyet csak így lehet mondani. Ezen szabály alól csak a gagyi horrorfilmek képeznek kivételt, mivel azok többnyire a kilencven percet sem érik el, mégis olyanok mintha három óráig tartanának. Szóval most a Kicsinyítés nem horror legnagyobb sajnálatunkra, mert akkor másfél órával megússzuk százharmincöt perc helyett.

Amikor a film trailerét láttam nyilván arra gondoltam, amire az előzetest hegesztő producerek is, ezt a baromságot, csak és kizárólag egy blőd vígjáték keretein belül lehet eladni, persze ők már ekkor tudták, hogy nem az lesz. Emiatt került a januári halál szezonba is, mert rájöttek, hogy ez egyetlen helyen működött volna, a kilencvenes években, amikor ontották magukból a baromságot a stúdiók; Drágám a kölykök összementek, Marslakó a mostohám, Közös többszörös, ezek sorába simán beillett volna a Kicsinyítés is, HA nem Alexander Payne rendezi.

Mennyibe is került a kísérlet Safranek?

Mr. Paynet utoljára az összezsugorodott emberek életéből fakadó humorforrás, netalán a sok leselkedő veszély érdekli. Emiatt annyira vérkomolyan közelítenek az egész ötlethez, hogy már az első öt percben a norvég tudósok úgy sírnak mintha valami független művészfilmet néznénk. De ekkor még reménykedtem, mondom, jó nem vígjáték lesz belőle, hanem szatíra, az se baj, szeretjük. Erre van is pár utaló jel, szépen megismerkedünk a Safranek házaspárral – ez a film, már ezért halálra van ítélve kis hazánkban – Matt Damonnal, és Kristen Wiiggel. Aztán komótosan követjük, ahogy eljutnak az ötlettől a megvalósításig.

Mert a kicsinyítés komoly előkészületeket követel, le kell borotválni mindenféle szőrt az emberről, aztán eltávolítani az összes fogtömést, mert ezeket nem lehet kicsinyíteni… ennek köszönhető a film egyetlen emlékezetes pillanata, a fél szemöldökkel ordibáló Wiig, akit sose fogok elfelejteni. Végre beindulnak a dolgok, eljutunk a mini sims falucskához. És ekkor kiderül, Mr. Paynet mindez nem érdekli, ezeken a kötelező körökön csak átlibbenünk, hogy eljussunk kedvenc területére, ez egy egzisztencialista dráma kéremszépen.

Kicsinyíteni csak lassan, szépen… ahogy a metán olvad a sarki jégben

Payne groteszk módon egy fantasztikus lehetőséget mutat be végtelenül hétköznapi módon, hogy rájöjjünk, attól, hogy az emberek méretben kisebbek lesznek, a problémáik még nem. Sőt, annyira nem érdekli az egész alaphelyzet, hogy elvétve használja ki az ebben rejlő potenciált, az emberek a miniatűr társadalomban mindent elkészítenek, ami nagyban is található, emiatt egy idő után, csak akkor lesz olyan érzésünk, hogy valóban kicsik, ha kimennek a természetbe. De még ez se lenne gond, ha a film tudná hova tart, de negyed óránként irányt vált.

Szerencsétlen Damon mostanában nem nagyon nézheti meg mihez ír alá, Nagy fal, Suburbicon, Elízium, és most ez. Christoph Waltz albizni ugrott át a Zéró elméletből, de még a legjobb pillanatokat így is neki köszönhetjük, karaktere teljesen kihasználatlan.

De felbukkan még Udo Kier, James Van Der Beek, Neil Patrick Harris, Laura Dern és Jason Sudeikis is. Sőt, Hong Chaut még Golden Globera is jelölték alakításáért. Payne-re meg nem találok szavakat, aki letett zsinórban három olyan bitang erős filmet, mint a Schmidt története, Kerülőutak és az Utódok az ne egy ilyen pocsék filmet csináljon már, mert olyan mint a régi székely vicc, kicsit durva.

-Scal-