FILMKRITIKA – Szegény Liam Neeson, észre se vette, és ő lett a 21. század Charles Bronsonja. Az öreg, tökös igazságosztó, aki egyre rosszabb filmekben játszik. Tíz éve készített egy ütős filmet, ez volt az Elrabolva, aztán emiatt belekerült egy olyan skatulyába hatvanévesen ahonnét… khm tényleg nincs kiszállás. Ha már James Bond nem lehetett belőle, megállás nélkül ontja magából a kőkemény, régi iskola elvei szerint zakatoló akciófilmeket. Nem is lenne ezzel sok baj, amíg élvezetesre sikerednek, de minden egyes újabb alkotása csak rosszabb lett, ami miatt eljutottam oda, hogy erre a filmjére majdnem el se mentem.

Pedig a Commuter végre ismét egy jobb akciófilm, talán azért, mert Neeson másik rendezője Jaume Collet-Serra készítette, akivel már lezavart egy trilógiát, bár ott is minden egyes résszel gyengült a filmek színvonala. Az ismeretlen férfit még feldobta a mindfuck, a Non-stopból viszont már csak arra emlékezni, hogy ott írták át először a magyarok az sms-ek szövegeit filmvásznon, majd jött Az éjszakai hajsza, ami szimplán csak rossz lett. Azt hittem itt abba is hagyják, erre itt a Commuter, ami ráadásul talán a legjobb közös munkájuk, mert olyan mintha a három filmből kivették volna a legjobb elemeket, és azt össze turmixolták volna.

Kirakós játék hatvan éven felülieknek –

A Non-stop-ból a zárt teret, csak míg ott repülőgépen kereste a megoldást hősünk, addig itt egy ingavonat – értsd: HÉV – lesz a helyszín. Az éjszakai hajszából az idő kötöttségét, Az ismeretlen férfiből pedig a paranoiafaktort, mert a film legvégéig nem tudhatjuk, mire is megy ki a játék. Serra nagyon ügyesen adagolja az információt, minden ötödik percben kapunk egy újabb puzzle darabot, amitől a film ismét nagyobb fordulatszámra emelkedik.

Sokáig pedig abban sem lehetünk biztosak, milyen irányba is fog ez a film elmenni? Különösen a film nyitánya, és az első tíz perce ragadott meg, ahogy aprólékos műgonddal összevágták egy ember szürke hétköznapjait, ahogy észre sem veszi és mindennap ugyanazokat a dolgokat csinálja.

Az ismeretlen nő –

Ebbe a monotóniába szól bele a Halál küldönce, aki ezúttal Vera Farmigának öltözött és megbízza Neesont egy látszólag banális feladattal, ami annyira elharapódzik, hogy hősünk rimánkodna egy újabb unalmas nap után. De persze ilyenkor már nincs visszaút, és ha leszáll a vonatról, a családjának lőttek. Az akciót ezúttal úgy kapjuk, ahogy egy átlagember megoldaná, mert Neeson itt egy egyszerű biztosítási ügynököt, nem pedig CIA-st, vagy bérgyilkost alakít.

Ettől a kitételtől talán csak a film utolsó perceiben rugaszkodnak el, de ennél többet mondani a történetről vétek lenne. Szóval kapunk egy majdnem kétórás filmet, aminek a két harmada egy robogó vonaton játszódik, és a hely szűkéből adódó operatőri bravúrok nem is váratnak magukra sokáig. Sőt, az adrenalinpumpáló zene is igazán emlékezetesre sikeredett.

Újra itt van a nagy csapat –

Neeson ismét élvezi a szereplést, még egy fricskát is nyom ikonikus mondatának, ami az első Elrabolva óta úgy legenda, mint meme lett. Mellette olyan remek színészek csillogtatják meg tehetségüket a már említette Farmiga mellett, mint Patrick Wilson, az élet nagy vesztese Sam Neill, vagy Jonathan Banks, akit – fun fact – Waltnak hívnak a filmben. De persze az ő szerepeltetésük csak hab a tortán, a lényeg, végre ismét van értelme, hogy Neeson pisztolyt ragadott. Ez pörgős dekád volt, és a jubileum igazán emlékezetesre sikerült.

-Scal-