A Parkinson-kór is kordában tartható lehet a VR segítségével.
A VentureBeat egy izmos írással nyitotta a hétvégét – ebben Fran játssza az egyik főszerepet. 90 éves, Parkinson-kóros, de a virtuális valóságnak köszönhetően a huszas éveiben érezheti magát újra. Dr. Donna Z. Davis, az oregoni egyetem stratégiai kommunikációs program rendezője tíz éve foglalkozik a virtuális valósággal. Szerinte ez egy élmény, ami nem helyettesít, hanem kibővít, augmentál, azaz technológiai eszközökkel képesek normális, betegség nélküli emberekként érezni magukat.
Davis kutatásait itt lehet elolvasni. Arra jutott, hogy kapcsolat van a valós, fizikai énünk és a virtuális lényünk, avatárunk között (nem, nem azokra a kék izékre kell gondolni itt…!). Amit a virtuális formánk képes a kijelzőn megvalósítani, az pozitív hatással lehet a testünkre is. Itt lép be Fran és lánya, Barbie: ahogy a 90 éves hölgy képes volt kényelmesen mozogni a virtuális világban, úgy lett önbizalma fizikailag megerőltetőbb feladatok elvégzésére is.
Davis mostanában terapeuta applikációkon (Sansar, High Fidelity) dolgozik, amik immerzív, három dimenziós élményt kínálnak. Ezeknek is megvannak a hátulütői, ugyanis a szöveges kommunikáció helyett a beszéd szükséges a chateléshez – ez pedig azokat teheti hátrányos helyzetbe, akik halláskárosultak, vagy beszédképtelenek. Ráadásul kézi kontrollerek kellenek a mozgás mellett a virtuális tér navigálásához, és ez a mozgásukban korlátozott betegeket zárhatja el az élménytől. Ezen dolgozik épp Davis és partnere, Tom Boellstorff.
A páros legutóbb a Second Life alkotóinál, a Linden Labnél járt a lehetőségeik feltérképezése végett. Itt Cody-val találkoztak, aki egy tragikus gyerekkori baleset és egy központi idegrendszer-sérülés miatt képtelen végtagjait mozgatni, viszont a kézi kontrollert a lábfejével képes volt használni, így először tudta 3D-s avatárját mozgásra bírni. Ez a második videón látható is – ez egyfajta ízelítő az Our Digital Selves névre hallgató dokumentumfilmből -, és az amúgy is kötelező mozgásokat Cody örömmel végezte el, nem pedig kényszerűségből. Davis szerint a fizikoterápia, vagy bármi, nem éppen kedvelt feladat örömmel teli élményként való átélése erős motivációt adhat.
Egy másik tanulmány szerint a virtuális valóság képes „átverni” az agyat úgy, hogy egy virtuális környezetben egy amputáción átesett (és emiatt akár krónikus, „fantom” végtagfájdalmakban szenvedő) páciens mégis használja a végtagját, holott erre a való világban értelemszerűen nem lehet képes. Így a páciensek a függőséget okozó fájdalomcsillapítók helyett képesek a fájdalmaikat másképp tompítani.
A PTSD (poszt-traumatikus stressz) is kezelhető a virtuális valósággal – a Virtually Better egy olyan cég, ami a Virtual Iraqot hozta létre, ez pedig egy olyan szimuláció, ami az iraki háborúban harcolt katonák számára hozza létre virtuálisan azt a környezetet, amit anno átéltek. A kezeltek közel 70 százaléka mutatott fel gyógyulást! Az aerophobia (repüléstől való félelem), acrophobia (tériszony), glossophobia (nyilvános beszédtől való félelem) és a droghasználat kezelésére is vannak már lehetőségek.
A Firsthand a krónikus, akut fájdalmak kezelésére hozott létre egy platformot, ami egy 3D-s, játékszerű környezetben bioszenzoraival kezeli a fizikai aktivitásunkat (pl. légzés), hogy lelkileg nyugtasson; a Mindmaze és a VRHealth pedig testreszabható mozgásterápiát kínál, és a Limbix, Psious is próbálkozik – az utolsó a listán egy havi előfizetéses rendszert kínál.
Davis szerint tehát a virtuális valóságot ha úgy kezeljük, hogy az KIEGÉSZÍTI (nem pedig lecseréli!) a való világot, akkor még tovább fejlődhetnek a betegek kezelésére a megoldások a VR segítségével, ami ráadásul így szociális térként is kezelhető, és az eltörölheti a kulturális, faji, nemi és anyagi megkülönböztetésből adódó problémákat is.
Forrás: VentureBeat
