FILMKRITIKA – Nehéz a korona a Marvel eddigi „legpolitikusabb” képregény adaptációján, mely a különleges, hi-tech fekete párduc képességeivel felruházott szuperhős kalandjain túl egyfajta komoly, pozitív üzenetet is közvetít a néző felé. Ha nem is hibáktól mentes a Fekete Párduc, mégis, talán az idei év egyik legfontosabb filmje.

Olyan kérdéseket feszeget a Fekete Párduc, amelyeket más Marvel filmben legfeljebb csak „járulékos” motívumként pedzegettek az alkotók. A Fekete Párduc tényleg teljesen különálló film: bár a karakter szerepelt az Amerika Kapitány: Polgárháborúban, itt a megszokott „könnyedebb” hősök (Vasember, Amerikai Kapitány, Pókember stb.) még csak kameók szintjén sem szerepelnek a filmben, de a film hangvétele is súlyosabb, mint ahogy azt a Marvel-filmekben megszokhattuk.

Eredeti, de nem eredettörténet

Ha nem is igazi „eredettörténet” a Fekete Párduc, hiszen a Polgárháború eseményei után játszódik, mégis T’Challa (Chadwick Boseman), a különleges képességekkel felruházott párducgúnyába bújt szuperhős és nemzetének, a kitalált Wakandának eredetét meséli el.

Apja halála után (melyet a Polgárháborúban láthattunk), T’Challa visszatér hazájába, Wakandába, egy technológiailag rendkívül magas szinten álló országba, hogy átvegye apja koronáját. A film első fele két elég hosszúra nyújtott expozíció (talán ez a film igazi jelentősebb hátránya), amelyet az eredettörténet hiányában kénytelen a néző torkán lenyomni. Az egyik prológus a királyság és a vibránium nevű különleges anyag kapcsolatát és Wakandához kötődő történetét meséli el, a másik pedig – amely az amerikai Oaklandban játszódik – a film főgonoszának háttértörténetét.

Ez az alaposan elnyújtott dupla expozíció kicsit megüli a néző gyomrát és nehézkessé és enyhén vontatottá teszi a film első szakaszát, amelyet igazából a Marvel-hagyományoktól eltérő, különleges tartalom és vizuális világ ment meg az unalomtól.

Azt is hozzá kell azért tenni, hogy ez a Wakanda-mítosz azért nem teljesen ismeretlen a többi Marvel-filmben jártasabb néző számára, hiszen van itt Doctor Strange-típusú miszticizmus, Galaxis őrzői/Vasember-féle többé-kevésbé sci-fibe illő tartalom, illetve az Amerika Kapitány részeket idéző „politikai” felhangok. Ez persze egyáltalán nem baj, sőt segít abban, hogy azért az ismerős motívumokkal az eltérő hangulatú környezet és történet ellenére se idegenítse el a nézőt. A különleges vizuális világgal megáldott, egyedi történetet elmesélő Fekete Párduc azért ízig-vérig Marvel film.

Két cél, két főgonosz

A dupla expozíció mellé két főgonoszt is kapunk. Az egyik az Ulysses Klaue, a gátlástalan fegyverkereskedő (Andy Serkis ezúttal civilben, maszk nélkül, top formában), akit a Bosszúállók: Ultron korában már láthattunk, aki wakandai vibrániumra van rákattanva és Everett K. Ross (Martin Freeman) CIA ügynökkel kerül szembe, a másik pedig a beszédes nevű Erik Killmonger (Michael B. Jordan), egy bosszúszomjas fekete zsoldoskatona, aki amellett, hogy az apja meggyilkolása miatt elégtételt követel, saját céljai is vannak a wakandai trón tekintetében.

Bár az említett dupla expozíció ketrecéből elég sokára engedik ki a Fekete Párducot, amikor végre szabadon száguldhat, akkor a vadonban élő ragadozó vadmacska sprintjéhez hasonlóan indul be végre a látványos rendkívül vizuális elemekben, váratlan fordulatokban és kőkemény összecsapásokban bővelkedő történet.

Nagy erőssége a filmnek, hogy a rengeteg érdekes mellékszereplő is lélegzethez jut, Forest Whitaker Zuri nevű karaktere például még úgy sokkal teljesebbé válik a Zsivány Egyes Saw Gerrerához képest, hogy egyébként azért kevésbé jelentősebb karakter. A Walking Dead fanok is elégetten csettinthetnek, hiszen a tv-sorozatban Michonne-t alakító – ezúttal teljesen kopasz – Danai Gurira Okoye nevű figurája sem szorul háttérbe. Okoye Wakanda legerősebb harcosa és egyben a titkosszolgálat vezetője is.

De két másik női karakter is fontos szerepet kap a filmben: Letitia Wright Shurit, T’Challa fanyar humorú tech-szaki húgát alakítja, Lupita Nyong’o pedig Nakiát, a Párduc szerelmét. Egy kicsit talán túl sok is a rengeteg, elég jól kidomborított női karakter (még Florence Kasumba, és Angela Basset is fontos szerepet kapnak) a néző csak kapkodja a fejét, hogy most akkor ki-kicsoda a sok arisztokrata fekete szépség közül és akkor még az uralkodóéval sokszor ellentétes saját motivációikat kibontakoztató wakandai férfikarakterekről nem is beszéltünk.

A gettóból jött fekete kissrác összetört álma

A film legerősebb aduásza azonban mégsem a sok jól kidomborított, remek mellékfigura, hanem a már említett, gettóból jött, elkeseredett és bosszúra éhes főgonoszt, Killmongert alakító Michael B. Jordan, aki minden tekintetben nagyszerű nemezise a Fekete Párducnak. A Pókember: visszatérés Vulture-jéhez hasonlóan itt is egy olyan főgonoszt láthatunk, akinek motivációi megrendítően szimpatikusak és érthetők, azonban módszerei, tettei révén mégis antipatikussá válik és e kettősség révén az egyébként is rendkívül tehetséges Jordan igazán meg tudja csillogtatni színészi képességeit.

CGI sci-fi látványorgia

Sajnos azért nem hibátlan a film, az akciójelenetek például nem mindig kápráztatnak el – annak ellenére sem, hogy hemzseg benne a sok csili-vili, erőltetett sci-fi CGI csinnadratta. Másrészről kicsit túltolták a wakandai futurisztikus technológiát, méghozzá olyan szinten, hogy már elüt film alapvetőn modern (és nem jövőbeli) környezetétől. A már szinte Luc Besson-féle sci-fiket idéző jelenetek inkább gyengítették, mint erősítették a Fekete Párduc és Killmonger közti konfliktus kiteljesedését, vagy a film egyébként szimpatikus végső üzenetét.

Persze sokakat nem fognak érdekelni a pedzegetett politikai és etikai kérdések, csak jól akarnak szórakozni és összeségében ők sem fognak csalódni legújabb, egzotikus környezetű és érdekes hőst főszerepeltető Marvel-filmben, mely egyértelműen a jobbak közé tartozik.

-BadSector-