TESZT – Magányos vadász vagy Yarnhamban: egy 19. századi kitalált városban, melyben egy borzalmas vírus pusztít minden élőlényt. A lakosság nagy részét már megfertőzte a kór, azok a „szerencsések” pedig, akik még egészségesek, az ajtóikat, ablakaikat bedeszkázva védekeznek a szörnyeteget és a borzalmas emberi mutánsok ellen, amelyek a sötét utcákon kóborolnak, és amelyek ellen csak te és a hozzád hasonló vadászok vehetik fel a harcot. Üdvözlünk a Bloodborne sötét, hátborzongató világában, Hidetaka Miyazaki legújabb – egyszerre szadista és borzalmasan gyönyörű – rémálmában! Igen, ismét meg fogsz halni, újra és újra, de mégis imádni fogod!

Meg kell vallanom, hogy egész idáig nem voltam a Souls játékok nagy rajongója. Őszintén szólva sosem rajongtam az ötletért, hogy újra és újra meghaljak egy játékban, hogy aztán újraéledve ugyanazokat a szörnyeket kelljen megint lekaszabolni a továbbhaladáshoz. No és nem különösebben villanyozott fel az sem, hogy az ügyetlenül mozgó karakteremet egy még bénább kameramozgás követte. Ettől függetlenül tiszteltem Miyazaki vízióját és valahol megértettem a rajongói imádatát, de az a Souls téma valahogy nem volt az esetem, el kell ismernem.

Ugyanakkor a Bloodborne-nal minden megváltozott. Ez a játék annyira nagyszerű és gyönyörű, hogy vissza fogok térni az előző részekhez és még egyszer nekiugrom a Dark Souls-nak, illetve megnézem a Demon’s Souls-t is, továbbá, ha megérkezik a Dark Souls 2 Remastered verziója, akkor az sem fogja elkerülni a kollekciómat. Hogy mitől ez a hirtelen – pozitív értelemben vett – pálfordulás? Elmesélem…

Csodaszép szörnyetegek

Az első dolog, ami azonnal letaglóz majd, amint elkezded a játékot, az a vizuális orgazmus, amit azonnal átélsz majd. Na jó, nem rögtön a karaktergeneráláskor, mert az emberi karakterek már megint elég bénák (grafikai téren ez az egyik nagyon ritka komolyabb baki a játékban), de ahogy beteszed a lábad Yarnhamba, először földbe gyökeredzik a lábad, annyira döbbenetesen szépen kidolgozott maga város és a szörnyek is, amelyek az utcákat pásztázzák. Voltak olyan pillanatok, amikor konkrétan csak azért álltam meg nyugalmasabb helyeken, hogy a grafikában gyönyörködjek.

A játék rendkívül baljós, sötét hangulata egyébként senkit sem tévesszen meg: azért nincs mindenhol, egyfolytában teljesen sötét, így a fény-árnyék viszonyokban is kedvünkre gyönyörködhetünk. Régi Yarnhamban például a romos, viktoriánus épületeket sápadt felkelő napfény gyengén vöröslős korongja világítja meg, miközben alant groteszk lények, és eltorzult arcú, mutánssá változott emberek járják az utcákat.

Igen, a japán művészek elképesztő tehetségről tesznek tanúbizonyságot, amikor ilyen Grand Guignol-féle, groteszk, gótikus horror-ábrázolás terén kell bizonyítaniuk.

A Bloodborne egész egyszerűen a legszebb, leghangulatosabb PlayStation 4 játék, amely eddig megjelent és ez óriási eredmény, még akkor is, ha egyértelműen találkozunk lassulásokkal a játék bizonyos részeiben, mint például régi Yarnham városrészében. Reméljük, hogy a From Software ezeket a játékban található brutális pallos csapásaihoz mérten fogja majd kigyomlálni a Bloodborne-ból – csakúgy, mint az elképesztően hosszan tartó töltési időt, amelyet minden egyes halál után kell végigvárnunk. Pedig a Bloodborne-ban ismét iszonyú sokat halunk majd meg, nem igaz?

De igaz…

A Bloodborne épp olyan kegyetlenül nehéz, mint Miyazaki korábbi játékai, tehát a japán fejlesztő koncepciója jottányit sem változott ebből a szempontból. A mutánsok, akik egykoron emberek voltak és a több szörnyeteg is kíméletlenül, villámgyors, kegyetlenül nagyot sebző csapásokkal próbálja kiontani a belünket, ezért mindig a megfelelő ritmusban kell félreugranunk, lévén nincs védekezési gomb. Később egyébként találunk egy pajzsot, de az akkorra már kb. értelmetlen, mert egyrészt elfoglalja az egyik kezünket, amelyben vagy a pisztoly, vagy a fáklya található, másrészt addigra már úgyis be kellett gyakorolunk kellőképpen a félregurulás és a csapások kikerülésének művészetét.

Ettől függetlenül, még ha egy kobra (vagy egy japán kamasz hardcore gamer) reflexeivel is rendelkezünk, akkor is előfordulhat, hogy egy sunyin megbúvó mutáns, vagy egyéb rémség hirtelen ránk szabadul és azonnal hatalmasat sebez hősünkön, vagy esetleg menthetetlenül körbezárnak többen is egyszerre, ilyenkor pedig az időnként kissé béna kamerakezelés is rásegít, hogy otthagyjuk a fogunkat. No és ez azt is jelenti, hogy elveszítjük az összes „vérvisszhangot”, amelyet a játékban összeszedtünk, mint a Dark Souls-okban?!

Bizony, azt…

A „vérvisszhangokat” az ellenségektől zsákmányoljuk és a karakterünk különböző képességeire, vagy ruha és fegyvervásárlásra, vagy fejlesztésre költhetjük egy túlvilági helyszínen, amelynek neve: „a vadász álma”, ahol fantomszerű lényekkel kereskedhetünk.

Jól hangzik ugye? Nos, a probléma csak az, hogy hiába zsákmányolunk rengeteg vérvisszhangot, a zsákmányt mindig elveszítjük azon a helyszínen, ahol lemészárolják hősünket, sőt, még az is előfordulhat, hogy épp az az ellenség szedi össze, aki megölte vadászunkat. Akkor tudjuk csak visszaszerezni, ha visszaérünk a helyszínre és vagy „felmarkoljuk” az elveszített vérvisszhangot, vagy kinyírjuk azt a rémet, aki elvette ezeket tőlünk. A gond csak az, hogy ha nem érünk oda életben, tehát még előtte megölik hősünket, akkor örökre elveszítjük az előző zsákmányt és csak azt a keveset kapjuk vissza, amit azóta szedtünk össze.

Így tehát örök filozofálgatás, hogy megvárjuk-e a következő lámpát, amelyet felfedezve vissza tudunk térni biztonságba, a vadászálomba, vagy inkább vissza bumlizzunk a régi lámpához, biztonságban? Ez a játék egyik központi problémája.

„Vadászfegyver!”

Persze eddig nem sok minden különbözteti meg a játékot a Souls sorozattól, de azért vannak különbségek. Az egyik különbség a fegyvered viselkedésében rejlik. Egy kicsit hasonló elven működik, mint egy rúgós bicska: egyetlen gombnyomással kipattan a penge: ilyenkor sokkal lassabban üt, viszont sokkal messzebbre visz, és jobban sebez. A penge ide-oda kapcsolgatásával kombókat is előhozhatunk.

A támadásfajták közötti különbségek és a harc ritmusa révén a Bloodborne sokkal brutálisabb játék, mint a Souls részek, továbbá az sem egy utolsó látvány, ahogy a vérengzés után tetőtől talpig csillogsz a testedet beborító vértől.

Fontos szempont a harcok során, hogy megőrizd az energiádat – ez tulajdonképpen a győzelem igazi kulcsa. Meg kell tanulni kiválasztani a csapatok legveszélyesebb tagjait és lehetőleg úgy végezni gyorsan velük, hogy túl sok energiát ne pazaroljunk rájuk, így maradjon a többiek kivégzésére is. Ne féljetek: sok gyakorlat után már rutinná válik az energia felhasználásának megfelelő adagolása.

Persze azért idő és türelem kell, amíg tényleg megtanuljuk a harc fortélyait és akkor fogunk igazán sikert elérni, ha kitanuljuk az ellenfél mozgását és annak megfelelően gurulunk félre, vagy támadunk. Hozzá kell azt is tenni, hogy ez a tanulási folyamat nem opcionális: ha nem sajátítjuk el a harc fortélyait, egyszerűen nem fogunk haladni a játékban.

Valami bűzlik Yarnhamban… (Akarom mondani: MINDEN bűzlik Yarnhamban!)

A játék története éppoly rejtélyes, mint azok a sötét utcák, amelyeket Yarnhamban bejárunk. Már a játék elején is rejtély övezi, hogy egyáltalán mi a fészkes fenét is keresünk a városban. A titkokat nagyon lassan fedi csak fel a játék, és a rövid, rejtélyeskedő átvezető jelenetekből, monológokból sem sok minden derül ki. Igazából épp ez adja Miyazaki játékainak szépségét: őrült sok idő kell, mire a sztori puzzle darabkái helyre állnak.

Az új víziórendszer az lecseréli a Souls játékok „emberiesség” rendszerét is és minden pont, amelyet megszerzünk, növeli a vadászunk képességét, hogy túlvilági eseményeket lássák. Az első ilyen pontnak köszönhetően életre kel a „vadász álmában heverő baba: végre szintet tudunk lépni, illetve ahogy egyre több pontot kapunk, úgy derül fény egyre több titokra: az ellenfeleink megváltoznak, sőt, még a minket körülvevő világ is lassan átalakul. A víziórendszernek köszönhetően hívhatunk majd társakat, vagy tudunk más játékosok világába „betörni”.

Amilyen komplex ez a rendszer, annyira egyszerű történet karakterünk fejlesztése az élő babával. Vérvisszhangot kell felhasználni, hogy a karakterünk különböző statisztikáit javítsuk és ez természetesen az életerőnk, a staminánk és a fegyverünk használatának hatékonyságát is befolyásolja. (Utóbbi egész egyszerűen azt jelenti, hogy nagyobbakat fogunk odasózni.)

„A játék története éppoly rejtélyes, mint azok a sötét utcák, amelyeket Yarnhamban bejárunk.”

Mivel a vérvisszhangokat ugye elég könnyen elveszíthetjük, így a fejlesztés szempontjából érdemes mindig visszatérni a „vadászálomba” és nyomni egyet valamelyik tulajdonságunk fejlesztésen, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy ismét végig kell magunkat verekedni az ellenségen. Sajnos nem tudjuk a vérvisszhangot berakni valamilyen biztonságos bankba – még a vadászálomban sem – így az egyetlen biztos módszer, ha fejlesztésre elköltjük: azt már nem veszi el tőlünk senki!

„Mások”

Csakúgy, mint a Dark Souls-ban, itt is megtalálható a furcsa – és mégis valahogy addiktív, jól kidolgozott – multiplayer mód. A többjátékos módot leszámítva, amely később jön elő a játékban, más játékosok is megjelenhetnek a saját játékunkban és vagy segítenek, vagy épp ellenkezőleg: megpróbálnak megölni minket. Bár a multit annyira még nem volt módomban kitapasztalni, de más játékosok már panaszkodtak, hogy zavaró lehet a kezdők számára, ha a profik betörnek a játékukba és szanaszét kaszabolják őket.

Ugyanakkor az egyértelműen jópofa dolog, hogy üzeneteket hagyhatunk mi magunk is, illetve mások üzeneteit olvashatjuk el, így sok titokra derülhet fény. Emellett a csapdákat is kikerülhetjük azáltal, hogy más játékosok fantomjait figyeljük.

Részben a kooperatív részhez tartozik a Chalice Donjons játékmód is, amelyeket különféle megtalált tárgyaknak köszönhetően hívhatunk meg. Ezekben a katakombákban véletlenszerűen generált útvonalakon kell haladnunk és random ránk támadó ellenségtől is véletlenszerű zsákmányt szerzünk. Természetesen nem csak kooperatív módban, hanem egyedül is végigmehetünk ezeken.

Nehéz? Naná, hogy az!

A Bloodborne egyértelműen egy nehéz játék, sőt, néha még frusztráló is – főleg, amikor rengeteg vérvisszhangot veszítünk, és jó messziről kell visszabumlizni, hogy visszakapjuk az elveszített vért. Ettől függetlenül egy idő után kitanuljuk az ellenségeink mozgását, továbbá azt is, hogy mindig a megfelelő taktikát alkalmazzuk, így egy idő után a félreugrás, gurulás, visszavágás igazi rutinná fog válni.

Azt viszont el kell ismerni, hogy a főellenségek elleni összecsapásoknál hihetetlenül idegesítő tud lenni, amikor meghalunk. Hogy miért? No nem azért, mert magát a boss fight-ot kell újrakezdeni, azért ezt már egy rutinos játékos megszokhatta. Amitől ezek időnként idegesítőek, az a tény, hogy a kezdőlámpától újra végig kell verekednünk magunkat a bossig! Ráadásul még lőszert és gyógyitalt is farmolnunk kell, mivel ezeket ugye elveszítettük.

„Még ha egy kobra (vagy egy japán kamasz hardcore gamer) reflexeivel is rendelkezünk, akkor is előfordulhat, hogy egy sunyin megbúvó mutáns, vagy egyéb rémség hirtelen ránk szabadul és azonnal hatalmasat sebez hősünkön.”

Más játékokban a boss fight-oknak van egyfajta ritmusa: ha meghalunk – akár többször is – a harc mindig a boss fight elejétől kezdődik, mivel előtte (vagy legalább nem sokkal előtte) ment a játék. Itt ilyesmiről szó sincs és egy idő után ez tényleg hajtépést okozhat. Persze az ellenségeinktől tudunk vérvisszhangot szerezni, de egy bizonyos időbe kerül, míg a kelléktárunkat megint kifarmoljuk. Időnként kapunk majd ládákat is, amelyben a tárgyainkat tárolhatjuk, de ezekből sajnos nincs sok a játékban.

Az év PS4 játéka?

Igen, valóban találunk frusztráló elemeket a Bloodborne-ban, de ugye ez a minimum, amire a Souls játékok fejlesztőitől számítani lehetett. Ami biztos: egyértelműen a Bloodborne az eddigi legjobb exkluzív, és ezt úgy mondom, hogy a többivel is elégedett voltam. Miyazaki játékai között is ez a legjobb, és ahogy már írtam: kedvem támadt elővenni a régieket is – különösen az első Dark Souls-t, amelynek adok majd még egy esélyt. Persze ahhoz még be kell fejeznem a Bloodborne-t és a multiplayerbe is jobban bele akarom ásni magam. Tengernyi kaszabolás és bolyongás vár még rám Yarnham hátborzongatóan gyönyörű és kegyetlen városában!

-BadSector-

Kiadó: Sony Computer Entertainment Inc.

Fejlesztő: From Software

Stílus: RPG, horror, akció,

Megjelenés: 2015 Március 25