FILMKRITIKA – Rebootolni a Tomb Raidert Uncharted-like és túlélő horror keverékeként 2013-ban merész vállalkozás volt 2013-ban a Square Enix részéről, de végül nagyszerű volt a végeredmény. Lara Craft tényleg újjászületett (nem csak rebootolták) és játékmenetbeli, technikai és grafikai téren elképesztően jó munkát végeztek a fejlesztők. Ugyanakkor pár hardcore Tomb Raider fan elégedetlen volt az alapvető változtatásokkal, melyek a franchise-t érintette. 2018-ban vagyunk és ezúttal a legújabb film eszközölt érdekes változtatásokat – méghozzá az eredeti koncepció és a 2013-as reboot terén egyaránt.

A művészi szabadságot valójában rendkívül tisztelem. Ez a filmes adaptációkra is vonatkozik: legyen szó egy klasszikus irodalmi alkotásról, képregényről, vagy – mint esetünkben – videojátékokról. Ha valami újat, eredetit képes felmutatni, csak más aspektusból, akkor miért ne lehetne értékes és érdekes?

Ugyanakkor, azt el kell ismernünk, hogy annyi rossz videojátékadaptációt láttunk, hogy már szinte közhelynek számít: ha a kedvenc műfajunkhoz nyúlnak, akkor abból sok jó nem sülhet ki. Mégis, minden játékadaptációnál reménykedem: hátha ez fogja majd megtörni az átkot és végre maradéktalanul elégedettek lehetünk a játékadaptáció minden aspektusával. A Tomb Raider sajnos nem ez a film.

It’s a kind of Lara

A 2013-as Tomb Raider fő koncepciója az volt, hogy az ifjú Lara Crofttal egy, a karrierje legelején lévő, fiatal régész-kalandorlányt mutatott be. Ez az adaptáció (mely csak részben követi a 2013-as játékot és annak eseményeit) szintén egy másféle Lara Croftot mutat be nekünk, aki testfelépítése terén talán a legmesszebb áll a klasszikus Lara Croft imidzstől. Ez nyilván nem csöppet zavaró, de ami még jobban zavarhatja a fanokat, az ahogy a film elején úgy mutatja be Larát, hogy ehelyett mennyi mindenben MÁS. Bizony, Lara eredetileg pizzakihordó futárlány, kickbokszol egy klubban és csúnyán megverik, illetve egy BMX versenyen vesz részt London utcáin. A film eleje, ezzel az eléggé unalmas expozícióval bosszantóan eltér bármitől, amit eddig a Tomb Raiderhez kötöttünk.

Ugyanakkor azt hozzá kell tennünk, hogy Alica Vikander tényleg rendkívül tehetséges színésznő és el kell azt is ismerni, hogy szórakoztatóan képes megformálni Lara Croftot: nem csak a szépsége, hanem a színésznői kvalitásai is a filmvászonra szögezik a néző tekintetét.

Ez a sírrabló nem az a sírrabló

Lara Croft (Alica Vikander) karakterén, külsején kívül sok változtatást eszközöltek a 2013-as játék történetén is, amelynek pedig a film elvileg a hivatalos adaptációja. Igen, most is egy gonosz, természetfeletti erőkkel bíró japán császárnő öröksége és maradványai után (leginkább apja nyomában) kutat Lara Croft és most is egy hajóval indul el egy szigetre, hogy meglelje. (A hajótörés rész persze a filmben is benne van.) Igen, pár TR 2013-as fan service jelenetet is láthatunk, mint például amikor valami átszúrja az oldalát, vagy amikor kénytelen a lezuhant második világháborús bombázó romjain egyensúlyozni és ugrálni.

Ugyanakkor Lara barátai, akik a hajóval vele jöttek és a szigeten, a játék során is vele voltak, mind eltűntek és őket csak a szimpatikus, de kicsit unalmas Lu Ren (Daniel Wu), hajóskapitány váltott fel.

Lecserélték Mathias atyát és a Himikót imádó őrült szektáját is a hozzájuk kötődő horrorelemekkel egyetemben. Helyette egy kegyetlen, zakkant, de kicsit egykaptafára készült zsoldoskapitányt, Mathias Vogelt (Walton Goggins) kapjuk. A figurája nem sokban különbözik a 2001-es Tomb Raider Manfred Powelljétől (akit Iain Glen alakított), ettől pedig még kevésbé válik érdekessé, ami nagy kár, mert egyébként Walton Goggins is jól alakítja a figurát.

Míg Lara barátait kivágták a történetből, elég erőteljesen bekerült az apja, Sir Richard Croft (Dominic West), akit 2001-ben Jon Voight alakított. West sem rossz színész és jól alakítja az idősebb Croftot, de egész egyszerűen túl hangsúlyos ebben a filmben a karaktere. Képzeljük el, mintha egy eredet-Batman filmben állandóan az apjával találkoznánk egy tömérdek jelenetben, a végén herótunk lenne tőle. Mind Bruce Wayne, mind Lara Croft esetében az apa figurája, illetve halálának tragédiája, egyfajta fel nem dolgozott trauma formája, a hős motivációinak forrása, drámai, katartikus hangulatot teremtenek, több funkciójuk nincs és nem is kellene, hogy legyen. Az, hogy ennyire erőszakosan belepasszírozták Richard Croft karakterét és Lara barátait pedig egy-az-egyben kihagyták, elég nagy balfogás volt a volt a forgatókönyvírók részéről. Ráadásul ez az apa-lánya sztori kicsit közhelyes, kicsit érdektelen és semmiképpen sem illik egy kőkemény Tomb Raider kalandfilmbe – legalábbis nem így, ahogy ebben a filmben megvalósították.

Amitől mégis igazi „sírrabló”

Eddig szidtam a filmet, de el kell ismernem, hogy azért jó pár olyan eleme van, amely meglepően pozitív. Először is a forgatókönyv, bár azt a lehetőséget elpuskázta, hogy a horrorisztikus elemekkel alaposan megspékelt játék eredeti történetét visszaadja, ugyanakkor kellően feszesen és – a gyenge kezdést leszámítva – elég jól meg van írva. Az a vicc, hogy bizonyos jeleneteiben sokkal inkább „sírrabló”, mint a 2013-as játék, melyet egyébként is sokan kritizáltak pont emiatt.

A másik szempont, hogy Alica Vikander tényleg szimpatikus és hihető alakítást nyújt Lara Croftként, még akkor is, ha fizikailag azért eléggé különbözik az eredeti karaktertől. (Igen, mondjuk ki, hogy a mellméret ebben az esetben számít…) Ettől függetlenül tehetséges, kiváló színésznő, aki el tudja érni, hogy a néző kétórán át érte izguljon.

Végül találunk a filmben pár egészen elképesztően jól koreografált, igazán tomb raiders akciójelenetet, amely nem csak igazi „fan service”-nek számít, de klasszikus kalandfilmes betétként is elismerést érdemelnek.

Összességében általában véve élveztem a filmet és még azt sem mondanám, hogy teljesen eltér a Tomb Raideres gyökereitől. Csak hát a 2013-as reboothoz sok tekintetben nem sok köze van. Talán, ha teljesen kihagyták volna, hogy ezt a játékot adaptálják, inkább tiszta lappal indítanak egy eredetfilmet, jobban jártunk volna…

-BadSector-