TESZT – Üdvözlünk a „rend” és a „béke” világában! Oly sok Assassin’s Creed játék után a Rogue-ban ezúttal egy templomost irányíthatunk végig az egész játék során. Ő Shay Patrick Cormac, aki kiábrándult az asszaszinok metódusaiból és inkább belépett az ellenség soraiba. A történet 1752 és 1761 között játszódik, a hétéves háború alatt, mely során sok észak-amerikai helyszínen is megfordulunk: a jeges, északi területeken, az Appalache folyó völgyében, Alabamában, New Yorkban és Quebec-ben. Azt már tudtuk, hogy a játék hasonló lesz az Assassin’s Creed: Black Flaghez, szóval a kérdés mindössze annyi, hogy az új, templomos főszereplő, és a télies, havas helyszínek vajon hoznak-e némi frissességet a már túlságosan is ismerős játékelemekbe? Megnéztük a felújított verziót…

Bár a mi honlapunk leginkább PlayStation 4 és PlayStation Vita játékokkal foglalkozik, viszont az Assassin’s Creed: Rogue tesztjét nem akartuk kihagyni, mivel szerintünk fontos része a sorozatnak. Az Ubisoft döntése, hogy csak régi generációra hozza ki a játékot, enyhén szólva is megkérdőjelezhető volt, úgyhogy most kivételt tettem, és a jó öreg PlayStation 3-omon teszteltem le a játékot.

Átléptem a Sötét Oldalra

Mielőtt a technikai és játékmenetbeli aspektusokat boncolgatni kezdeném, nézzük meg, hogy milyen történetet kínál az Assassin’s Creed sorozat legújabb része. A játék főszereplője Shay Patrick Cormac, egy 21 éves, ifjú asszaszin, akit nemrég vettek fel a testvériség soraiba, de már a karrierje elején elege lett belőlük a metódusaik miatt. Éppen ezért elárulja és otthagyja társait, miután egy küldetése – szó szerint – katasztrofálisan végződik. A bukott, de annál tehetségesebb asszaszint tárt karokkal fogadják a templomosok, és feladata többe között az lesz, hogy egykori rendtársaira vadásszon, így Cormac igazi háborút indít egykori barátai és társai ellen. Tetteinek (vagyis rajta keresztül a mi tetteinknek) természetesen rendkívül káros következményei lesznek az a Testvériség jövőjére nézve.

A játék érdekessége, hogy Cormac-nak azokhoz az eseményekhez is köze lesz, amelyek az Assassin’s Creed Unity-ben történnek. Emellett korábbi Assassin’s Creed karakterekkel is találkozhatunk: itt lesz természetesen Haytham Kenway, az Assassin’s Creed III első szakaszának templomos főszereplője, majd „főellensége”, Achilles Davenport, Connor Kenway (Ratonhnhaké:ton) későbbi mentora, és Adewalé, Edward Kenway korábbi fedélzetmestere és a Freedom Cry kiegészítőjének hőse is.

Így „ir(t)unk” mi

Ez mind szép és jó, de azon kívül, hogy egy templomossal vagyunk (ami ugye már az Assassin’s Creed III első szakaszában is megtörtént), milyen egyéb újdonsággal kecsegtetet a történet, illetve mennyire éri el a korábbi játékok szintjét? Nos, talán nem meglepő, hogy a sztori kicsit hullámzó az újdonság, a karakterfejlődés és a dramaturgia minőségének tekintetében egyaránt.

Carmac, amíg az asszaszinok tagja, kicsit sótlan karakter – az egyedüli különlegessége talán a rendkívül erős ír akcentusa, amelyet egy teljesen ismeretlen színész, Steven Piovesan hangján hallhatunk. Később érdekesebb figurává válik, de azért arra nem szabad számítani, hogy valamilyen Darth Vader jellegű pálfordulásnak lehetünk szemtanúi – annak ellenére, hogy belép a templomosokhoz, a személyisége nem sokat változik. Persze, belső konfliktusaival meg kell küzdenie, amikor a régi társaival kell szembeszállnia, tehát ebből a szempontból a sztoriban azért találunk komplexebb motívumokat.

A történetet amúgy nem rossz, sőt, érdekesnek is mondható, valami „szükséges plusz” azért hiányzik belőle. Ilyen „plusz” volt például az Assassin’s Creed III nagy WTF pillanata, amikor nagyjából a játék közepén tudod meg, hogy Haytham Kenway-t irányítva egész odáig a templomosoknak dolgoztál, vagy ilyen „extrának” számít Edward Kenway laza, szimpatikus, jól kidolgozott karaktere, illetve kalózkapitány társai is Assassin’s Creed IV: Black Flag-ben.

DLC a Black Flaghez?

A Black Flaggel el is érkeztünk a Rogue-gal kapcsolatos leglényegesebb kérdéshez: ez a játék tulajdonképpen megegyezik az előző, rendkívül sikeres AC-vel, vagy találunk benne fontosabb különbségeket? A válasz röviden: a Rogue játékmenetében nettó ugyanaz, mint a BF. A tengeren ugye ott a Sid Meier által még a múlt évezred nyolcvanas éveiben megalapozott kalózkodás, hajófoglalás, erődítmény lövetés és elfoglalás, illetve kereskedés.

Emellett fejleszthetjük hajónkat és ugyanolyan stratégiai térképes küldetéseket is végrehajthatunk a kapitány kabinjában. Itt található a szokásos ruhatár is, ahol fegyvereket vásárolhatunk, illetve a legtrendibb kalózgúnyát magunkra ölthetjük, ha van rá elég aranyunk. A földi és tengeri vadászat sem hiányzik, bár a tengeriből az egyetlen újítás, hogy ki kell kerülnünk a vízben úszkálós jégblokkokat, illetve az zsákmányolható állatok között megjelent a narval, egy olyan bálnaféle, akik egy hosszú agyar található a fején.

Szárazföldi patkányként sem különbözik túlzottan a játékmenet: vívni, pisztollyal lődözni és házak oldalán mászkálni ugyanúgy fogunk. Mivel ez a régi motor, annak hiányosságai is megmaradtak: még mindig sokkal könnyebb felmászni egy torony tetejére, mint bemenni egy ajtón.

A fejlesztők nem nagyon erőltették meg magukat a gyűjtögethető cuccok újdonságai terén sem. Marcona templomos/kalózunkkal ugyanolyan zenekották után rohangászhatunk, kincses ládákat nyitogathatunk, meg egyéb vackokat szedhetünk fel, amelyeknek valójában semmi értelmük, tényleg csak a játékidőt húzzák vele a fejlesztők. Az Assassin’s Creed 1-ben még jó móka volt zászlókat gyűjteni, de most már vagy nyolcadszorra piszkosul unalmas.

No és persze nem hiányoznak az elfoglalható városnegyedek sem: ezúttal asszaszin bázisokat kell templomossá varázsolnunk – valami hihetetlenül meglepő módon. Kinyírod a vezért, levágod az asszaszin zászlót, és tiéd a vár, övék a lekvár. Annyi a különbség, hogy az asszaszinok ezúttal nem olyan bárgyú és béna parancsnokok, hanem intelligensebb módon bujkálnak és ütnek rajtunk a semmiből, ilyenkor igen brutális sebet okozva. Ez az új feature kicsit a multiplayerre hajaz és egész eredeti ötlet (bár egy idő után idegesítő lesz) de azért annyira nem, hogy letegyük a hajunkat tőle, hogy mekkora újdonsággal kedveskedtek nekünk a derék fejlesztők.

Összefoglalva a játékmenet azoknak fog tetszeni, akiknek hiányzik még egy kis plusz Assassin’s Creed Black: Flag, akik viszont kiégtek belőle, azok inkább hagyják ki, mert ugyanaz az a játék, csak új sztorival és szereplővel.

Milyen lett a remaster?

Mivel az Assassin’s Creed: Rogue talán az utolsó jelentősebb AAA cím volt a régi generációs konzolokra, ezért talán felmerülhetett egyesekben az a bohókás gondolat, hogy a konzol képességeit maximálisan ki fogja használni a játék, nem igaz? Nem igaz. Bár egy-két szebb effektet találtunk, amelyik a hideg, téli időjáráshoz kötődik, grafikailag a játék még a Black Flagnél is egy fokkal gyengébb volt. Az volt az érzésem, hogy a fejlesztők a stabilabb framerate-re utaztak (ami egész egyszerűen borzalmas volt a Black Flagban, így annyi részletet nem passzíroztak bele a grafikába, mint az előző részeknél.

Ami viszont tényleg elismerést érdemel, az a különféle városok mérete és kidolgozottsága, amelyeket a játék során felfedezhetünk. New York például hatalmas, rengeteg negyeddel, templomokkal, fontosabb épületekkel, utcákkal, sikátorokkal és járókelőkkel és még a rövidesen megjelenő Unity Párizsába is betekinthetünk.

Ehhez képest a Remastered kiadásnál tényleg apait-anyait beleadtak, hogy 4K-ban, PS4 Prón – főleg tengeren – jól nézzen ki a játék. Az alaposan felhúzott textúrák, a javított időjárási effektusok PS4 Prón igazán impozánsak. Sima PS4-en már nem ennyire rózsás a helyzet, ott nem fogsz annyira padlót fogni a játék grafikája miatt – főleg, ha már PC-n játszottál vele. Ez egyébként azért valamennyire igaz a fullos, 4K PC/Remastered PS4 Pro közötti különbségre is: egy-két LOD effetus, vagy a vegetációt kidolgozását leszámítva nem dobod el a hajad a differencián.

Egy rajongónak kötelező?

Attól függ. Az Assassin’s Creed: Rogue-t egyértelműen kerüljék azok, akik már „kiégtek” a Black Flagből. Az a probléma a Rogue-gal, hogy bár az előző részben a tengeri harc tényleg újdonságot hozott, viszont olyan overdózist kaptunk belőle, hogy most már ugyanúgy unalmas és ugyanúgy túl sok, mint a korábbi AC címek esetében a régebbi játékelemek. Minden egyes fejlesztéshez „tengernyi” hajót kellett elfoglalni, és most ugyanezt a mennyiséget várják el a drága játékostól.

Emellett a modern rész sem hiányzik a játékból, amelyet továbbra is inkább bosszantónak és feleslegesnek érzek. Az első részekben még tényleg érdekfeszítő, de aztán egyre erőltetettebbé vált és az sem segített túl sokat, hogy Dögunalom Desmondot megölték és „helyette” megkaptuk a szótlan Abstergo alkalmazottat. Még a Melanie, formás fenekű menedzser hölgy sem tudta feldobni ezt a részt – csakúgy, mint most sem.

Ettől függetlenül Assassin’s Creed rajongóként el kell ismernem, hogy azért a Rogue-ot is élveztem. Templomost alakítani igazi élmény, és bár a történet nem valami eredeti, de azért jól illeszkedik az AC univerzum egészébe – főleg akkor, ha a legutóbbi részeket kedvelted. Ha leszámítjuk azt a tényt, hogy a játékmenet Black Flag copy paste, akkor azért rendben van a Rogue is.

-BadSector-

Kiadó: Ubisoft

Fejlesztő: Ubisoft Sofia

Stílus: RPG, action

Megjelenés: 2014 November 11