TESZT – Roguelike. Ebben az egyik kedvencem a Rogue Legacy lenne, ami – bár kétdimenziós játékról van szó – übereli a City of Brasst, ami valahogy pontosan ugyanabban a hibába esett, mint a legutóbb általam nyúzott Extinction. Igaz, ezúttal egy belső nézetes kalandozásról van szó és nem egy külső nézetes trollirtásról.

A roguelike egy olyan műfaj, amiben most egy nem nagyon látott környezetet kapunk (közel-keleti, arábiai város), és valamelyest gyakran fogunk itt-ott látni dolgokat újra és újra. A véletlenszerűen generált tizenkét pálya viszont rövid időn belül elfárad és unalmassá teszi a City of Brasst, ami bár a négy bossfighttal próbálna valamit kiküszöbölni ebből, nem biztos, hogy sikerült neki.

Átok, átok, elfelejtettem a régi takarító reklám szövegét

(Sebaj, jövünk – ez azért megmaradt!) A történet is egy kicsit hülyeség, és kidolgozatlan is lett. A lényeg az, hogy egy elveszett város közepére kell eljutni, hogy egy gonosz dzsinn átkától megszabaduljunk. No, ez bizony elég vékonyka, és ha karakterünk meghal, utódja szó szerint utódként lesz megnevezve, amivel kifejezi a City of Brass, hogy bizony a halál számít, meg a legkisebb is, ahogy annó a teszkó reklámozta.

A véletlenszerű pályák során kincsekre lelünk, és az azokból származó pénzt én sosem tartogattam meg, ugyanis tudtam, hogy rövid időn belül eltalpalok, és akkor a lóvé is odaveszik. És a halálozásra fel is kell valamelyest készülni, ugyanis csapdákból lesz elég, és a mi bootleg Indiana Jones karakterünk (nevezzük Indiánjaninak…?) akkor búcsút int. Ja, hogy miért is nevezem őt így? Bal kezében ostor, jobb kezében kard…

Kábít, kaszabol, kincsel

Az ostor arra jó, hogy az ellenfeleinket (amik gyakran lesznek csontvázak) lekábítsuk egy kis időre, kiüssük a kezeikből a kardot, vagy akár a közelben levő tárgyakat behúzzuk magunknak (ezt mondjuk az ellenfelekkel is meg lehet tenni). A kardot magyarázni nem kell, annál inkább érdemes magát a harcot, amit röviden úgy jellemezném, hogy kiforratlan.

Nem tudom, valami eltérés van a PlayStation 4 és PC kiadások között – előbbin a kezelés pontatlan, eközben igencsak nagy pontosságot követelő volt. Ez gáz, és akkor még hozzá lehet vágni, hogy szerintem a kard sebessége sem valami gyors, sőt. Most komolyan kb. két másodperccel előre kell terveznem, hogy miként támadok? Tudtommal egy kard van a kezemben, nem pedig egy mesterlövész puska, és a célpontom sem öt kilométerre van, hanem öt centire!

Könnyítés

Szerencsére – és ezt fel lehet talán hozni pozitívumnak – el lehet tüntetni a visszaszámláló órát, vagy akár fel is lehet tekerni az ellenfelek számát, de kérdem, minek? A trófealistában én ebben nem látok platinát… nem, három ezüst van, ebből az egyik a játék teljesítése, egy azért jár, hogy a kívánságportálokat nem használjuk (echte elmentési pontok, ha meghalunk, akkor nem kell a teljes játékot végignyúzni előlről, igaz, rövid az egész… nekem sem volt 7 óránál több), egy pedig az összes átokkal való végigjátszásért jár. Eh.

Akkor mégis…?

A játék azért valamelyest szórakoztató, már-már az addiktív szintet megüti, viszont így gyorsan kiütköződik, hogy az audióval mintha elbaffarintottak volna valamit az Uppercut Gamesnél – nem lehet rá hagyatkozni, hogy előre felkészülhessünk az ellenfelekre. Ez pedig ennél a műfajnál bűn! Hiába a valamelyest korrekt látvány és a szintlépés, a játék rövid, harcrendszere problémás, és rövid időn belül kifejezetten unalmassá válik (plusz hozzátehetjük a csapdákból adódó, néhol eléggé bosszantó halálokat), így maximum egy hatost kap. Ha legalább egy kicsit átgondoltabb lett volna a harcrendszer, én egy hetest is dobnék rá, de így nem. (A hangprobléma nélkül 7,5-ig jutott volna.) Ha tetszett a Rogue Legacy és ócsóé meg lehet ez szerezni, akkor egy próbát megér…

-V-

A játékot a KonzolKirály.hu webáruház bocsátotta rendelkezésünkre!

Kiadó: Uppercut Games

Fejlesztő: Uppercut Games

Stílus: belső nézetes roguelike, dungeon crawl

Megjelenés: 2018. május 4.